A bicska, az apró, de sokoldalú szerszám, amely generációkon át kísérte az embereket. Kicsi, de erős, és sokféle feladatra alkalmas, legyen szó a természetben való barangolásról vagy a mindennapi élet apró kihívásairól. A bicska nem csupán egy eszköz, han
Afféle különös emlék. A nagyapámé volt, azé, aki harminckétszer vonult be a történelem forgatagába. A bicskája mindig a zsebében lapult, mert az mindenre jó volt. Emlékszem, milyen ínycsiklandóan használta, amikor az ételt készítette. Csak úgy kanalazta ki a csirkefejét, amit nagyanyám mindig neki szánt, olyan lelkesedéssel, mintha valami különleges kincset szedne ki. Az utolsó falatokat is ügyesen apróra vágta, és nézni is öröm volt, ahogy a keze alatt minden darabka a helyére kerül. Amikor a friss kalbászt szeletelte, ahogyan ő nevezte, az mindig ünnep volt. De nemcsak étkezéskor volt a bicska a kezében; amikor a termést zsákoltuk, például a kukoricát, akkor is ott volt. A kötözőmadzagokat ezzel a bicskával vágta el, mintha csak játék lenne. A frissen sült kenyérnél pedig külön rituálé zajlott. Nagyanyám mindig készített, és amikor megérkezett az illata, nagyapám megkérdezte, hogyan kérjük. Tehetünk-e rá valamit, vagy csak úgy magában? Aztán mindig egyetértettünk: a kenyér magányosan, minden nélkül, volt a legfinomabb. Az ízek, az illatok, és az együttlét pillanatai mind-mind megmaradtak bennem, mint egy kincsesláda emlékekkel teli.
Most a kezemben tartom a bicskát, amelyről éveken át azt hittem, hogy végleg elveszett, hogy az idő csak elvitte magával. Ám a napokban, amikor az elhagyatott házban barangoltam, hirtelen eszembe jutott. Odamentem a fészerben lévő fiókhoz, és szinte mágikusan a kezembe került. Keresni sem kellett, éreztem, hogy ott vár rám. A nyele valószínűleg valami különleges fából készült, olyan, mint a márvány. Talán ébenfa? Az idő nem hagyott rajta nyomot, ugyanolyan szép és fényes, mint évekkel ezelőtt, amikor utoljára láttam. Egy kis darab hiányzik a végéről, de ez már régóta így van, amióta csak ismerem. A pengéje, ahol a nyélbe illeszkedik, most is csillog, még ha a többi részen már meg is jelent a rozsda, de nem vészesen. Négy szeg tartja össze a részeit, és amikor becsukom, picit rugózik, vissza-vissza pattog néhány millimétert. A vájat, amelyben a penge pihen, szintén vasból készült. A pengéjén sokszor láttam már, hogy köszörülték, de egy felirat mégis olvasható rajta: talán Kecskés vagy Pécs kés? Aztán ott van egy szó vége is: -ös. Talán hírös? Ki tudja, mit írtak rá valaha. Amikor még használatban volt, sosem figyeltem meg igazán, pedig mennyire ámultunk nagyapám ügyességén, amikor bármire is használta ezt a bicskát.
