A hajózás történetének legnagyobb titka annyira lenyűgöző, hogy garantáltan kiráz a hideg tőle!

A Mary Celeste rejtélye több mint másfél évszázada izgatja a közvéleményt. Az évtizedek során számos elképzelés született a hajó sorsáról: a kalóztámadásoktól kezdve a víziszörnyek legendáján át egészen a földönkívüli beavatkozásig sokféle magyarázat felmerült. Azonban a kérdés, hogy mi történt a hajóval és legénységével, még mindig megválaszolatlan. Most nézzük át az események sorát, elemezzük a rendelkezésünkre álló tényeket, és próbáljuk megfeltárni a legvalószínűbb magyarázatokat a hajózás történetének egyik legnagyobb rejtélyére.

A későbbi Mary Celeste építése 1860 végén kezdődött Kanada Új-Skócia tartományában, egy bizonyos Joshua Dewis hajógyárában. A helyi fából épített két árbócos brigantine 30,3 méter hosszú, 7,8 méter széles és 3,6 méter magas lett, össztömege pedig majdnem elérte a 200 tonnát. Körülbelül fél éves munka után 1861. május 18-án bocsátották vízre, ekkor még Amazon néven.

Az elkészült hajó sorsa már a kezdetekkor balszerencsével fonódott össze. 1861 júniusában indult volna első útjára, hogy faanyagot szállítson az Atlanti-óceánon át Londonba. Ám a kapitánya, Robert McLellan, aki egyben a hajó résztulajdonosa is volt, váratlanul megbetegedett. A legénység kénytelen volt megszakítani az útjukat, és visszatérni a szárazföldre. Sajnos McLellan állapota súlyosbodott, és június 19-én elhunyt, így az Amazon első kapitánya már nem élhette meg, hogy beteljesítse a hajóval kapcsolatos álmait.

Ezután egy bizonyos John Nutting Parker vette át a hajó irányítását, akivel a faáru már sikerrel elért Londonba, de a balszerencsék sorozata ekkor sem ért véget. Az Amazon a Main államban található Eastport közelében halászfelszerelésekbe akadt, Londonból visszafelé pedig összeütközött egy másik hajóval, ami nem sokkal később elsüllyedt.

A következő éveket az Amazon a karibi térségben töltötte, ahol úgy tűnt, a finoman szólva is eseménydús első út után végre vége a balszerencsének. Néhány csendes év után azonban, 1867. októberében az Amazon erős viharba került és a partra sodródott. A balesetben a hajó olyan súlyosan megsérült, hogy a tulajdonosai lemondtak a javíttatásról, és roncsként kezdték árulni. Ezután az Amazon többször is gazdát cserélt, míg végül megvette egy Richard W. Haines nevű new yorki hajózási vállalkozó. A hajó állapotát jól mutatja, hogy amíg Haines 1750 dollárért szerezte meg a roncsot, a javításokra 8825 dollárt költött.

Az újjáépítés folyamata olyan mértékben zajlott, hogy a hajót, hiába volt kanadai származású, az amerikai gyártású hajók között jegyezték be a New York-i kikötőben. Ráadásul új nevet is kapott, így lett belőle a Mary Celeste. Azonban nem sokáig maradt Haines birtokában, mivel 1869 októberében egy New York-i konzorcium megvásárolta.

A Mary Celeste 1972 elején - már új tulajdonosai gondozásában - egy hatalmas átalakításon esett át, amelynek költségei a 10 ezer dollárt is meghaladták. Bár strukturális átalakítások is történtek, a legnagyobb változást egy komplett második fedélzet kiépítése jelentette, amivel a hajó magassága 4,9 méterre, súlya pedig 282 tonnára nőtt.

Az újjászületett Mary Celeste új kapitánya, Benjamin Spooner Briggs, nem csupán a hajó résztulajdonosa volt, hanem a tengeri élet iránti szenvedélye és elhivatottsága révén vált a tengerészet elismert alakjává. 37 éves korára már rendkívül gazdag tapasztalatra tett szert, hiszen szinte egész életét a hullámok között töltötte. Briggs nem csupán a tengeren szerzett tudását, hanem a közösségében elért tiszteletét is a master mariner címének elnyerésével tükrözi, amely a hajózás legmagasabb szintű képesítését jelenti. Ennek a titulálnak a birtokában pedig a világ bármely táján, és bármilyen hajó parancsnokaként tevékenykedhetett, függetlenül a szállított áruk súlyától vagy típusától.

Fényes karrierje ellenére Briggs már a visszavonulás gondolatával foglalkozott, amikor a Mary Celeste kapitányi posztját elnyerte. Elege lett abból, hogy a tenger hullámain tengődve alig találkozik feleségével, és gyermekeit szinte csak távolról figyelheti, ahogy felnőnek. Ezért úgy határozott, hogy testvérével, Oliverrel közösen egy szárazföldi vállalkozást indítanak, ám a terv csupán a fantázia világában maradt, sosem lépett túl a tervezési fázison.

Briggs kapitány 1972. október 20-án lépett a New York-i kikötőbe, hogy elindítsa a legendás Mary Celeste első útját a nagyszabású átépítést követően, egészen Gibraltárig. Miközben a hajó gyomrát 1701 hordó finom alkohollal töltötték meg, a kikötőben egy másik hajó, a David Morehouse által vezetett Dei Gratia is várakozott, hogy felrakodja saját rakományát, szintén Gibraltár irányába.

A korabeli források alapján úgy tűnik, hogy Briggs és Morehouse kapitány valószínűleg jól ismerték egymást, sőt, léteznek olyan jelzések is, amelyek arra utalnak, hogy szoros barátság fűzte őket össze. Állítólag a tengerre szállás előtti estén közösen vacsoráztak, bár ezt már nem támasztják alá erős bizonyítékok.

A két hajó közül a Mary Celeste indult el elsőként a kikötőből, fedélzetén Briggs kapitánnyal, feleségével és legkisebb gyermekével, valamint hét gondosan kiválasztott matrózzal. Az utazást eredetileg november 5-ére tervezték, azonban a kedvezőtlen időjárás miatt a hajó a kikötő közelében maradt, és csak két nappal később, november 7-én vágott neki a Gibraltár felé vezető útnak. Ezen a napon látták utoljára a fedélzeten tartózkodó tíz embert.

A Dei Gratia november 15-én, több mint egy héttel később, elhagyta New York kikötőjét. Az első hét során a hajó utasaival és legénységével békésen vitorláztak, ám a második héten a tenger vad viharaival tette próbára a matrózok kitartását. December 14-ére, amikor végre elcsendesedett a hullámzás, olyan esemény következett be, amely mindenkit meglepett.

David Morehouse kapitány délután egy óra körül felment a fedélzetre, ahol a kormányos tíz kilométeres távolságban egy másik hajóra hívta fel a figyelmét. Könnyen felismerték: a Mary Celeste volt az. A kapitány azonban rosszat sejtett: az ismerős hajót látszólag csak sodorta a víz, a vitorláit pedig szokatlan elrendezésben hagyták. Egyértelmű volt, hogy valami nem stimmel.

A Dei Gratia ezután megkísérelte felvenni a kapcsolatot a Mary Celeste legénységével, de válasz nem érkezett. Az aggodalom csak fokozódott, hiszen a fedélzeten senkit sem lehetett észrevenni. Amikor a két hajó végre elég közel került egymáshoz, Morehouse kapitány úgy döntött, hogy néhány emberét a Mary Celeste-re küldi, hogy felderítsék a rejtélyt.

A matrózok szeme előtt egy elhagyatott, titokzatos hajó bukkant fel, amelynek viseltes vitorlái csak félig engedtek utat a szélnek. A tájolóállvány megbillent, üvege betört, mintha a tenger haragja rátörne. A kabinokban a víz és a piszok keveredett, de a matrózok hiába kerestek bármilyen nyomot, ami eltérne a hétköznapitól. Briggs kapitány hálószobájában a személyes tárgyai szétszóródva hevertek, ám nem volt nyoma erőszaknak vagy bármiféle különös eseménynek. A kapitány kardját, amely már az idő vasfogától szenvedett, az ágya alatt fedezték fel, de a hajó papírjainak nagy része hiányzott, ahogy a navigációs eszközök is eltűntek. A hajónapló utolsó bejegyzése november 25-éről datálódott, és a bejegyzés semmilyen szokatlant nem említett. Az egyetlen meglepő tényező, hogy a hajót 750 kilométerre találták a naplóban rögzített helyszíntől, ami csak még inkább felerősítette a rejtélyt körülötte.

Mivel az egyetlen mentőcsónak is hiányzott, úgy tűnt, a Mary Celeste teljes legénysége sietősen hagyta el a hajót. Erre viszont látszólag semmilyen okuk nem volt: bár a fedélzeten találtak egy rögtönzött vízmérőrudat, a hajótestben csak 1,1 méteres víz állt, ami nem kevés, de nem is veszélyes mennyiség egy ekkora hajó esetében.

Miután a matrózok a Dei Gratia fedélzetén beszámoltak a látottakról, Morehouse kapitány úgy döntött, ők juttatják el a Mary Celeste-et Gibraltárra. A Dei Gratia legénységének egyik fele így visszatért a Mary Celeste fedélzetére, a két hajó pedig útnak indult. Persze a döntés mögött nem pusztán jó szándék állt: a tengeri törvények szerint azok, akik részt vesznek egy bajba jutott hajó megmentésében, a veszély mértékétől függőn részesedést kapnak a hajó és a szállítmány értékéből. Morehouse kapitány és matrózai így szép kis haszonra számíthattak.

A Dei Gratia végül december 12-én érte el a gibraltári kikötőt, egy nappal később pedig a Mary Celeste is befutott. Briggs kapitányt és legénységét azóta sem találták meg.

A Mary Celeste legénységének titokzatos eltűnése szinte azonnal a lapok címlapjaira került, a sajtó pedig nem habozott felnagyítani a történetet, hogy maximális profitot zsebelhessen be belőle. Ez a jelenség olyan őrült elméletekhez vezetett, mint például az, hogy a legénységet a legendás Kraken, a tengerek félelmetes szörnye ragadta magával a mélységbe.

A történet súlyos fordulata miatt hivatalos vizsgálatot indítottak, amelyet Frederick Solly-Flood, a gibraltári főügyész irányított. A Dei Gratia hajó legénységének kihallgatása után Flood gyanította, hogy valamilyen bűncselekmény húzódhat a háttérben, és ennek tudatában folytatta a nyomozást. A Mary Celeste alapos átvizsgálása során megállapították, hogy az nem ütközött másik hajóval, és zátonyra sem futott. Így egy véletlen baleset lehetősége egyre inkább valószínűtlenné vált.

Ezzel ellentétben számos olyan nyomra bukkantak, amelyek első ránézésre valóban bűncselekmény gyanúját keltették. A hajó orrán éles tárgyak által okozott sérülések nyomait fedezték fel, míg az egyik korláton egy baltának tulajdonított vágás volt látható. A legaggasztóbb nyomok viszont a fedélzeten és a kapitány kardján felfedezett vörös foltok voltak, amelyeket vérként azonosítottak.

Ezek csak megerősítették Flood főügyész gyanúját, amit más részletek is alátámasztottak. Valószínűtlennek tűnt, hogy egy legénység nélküli hajó egymaga képes 750 kilométert vitorlázni, de furcsa fejlemény volt az is, hogy az 1701 alkoholos hordóból kilencet üresen találtak a dokkmunkások.

A fentiek alapján Flood előállt egy merész elmélettel: szerinte a Mary Celeste legénysége a hajó gyomrában tárolt alkoholtól megittasodott, és ennek hatására tombolni kezdtek. Az önkívület állapotában brutálisan végeztek Briggs kapitánnyal és családjával, majd szándékosan megrongálták a hajó orrát, hogy ütközés látszatát keltsék. Ezt követően beugrottak a mentőcsónakba, és elhagyták a süllyedő hajót.

Flood elméletével kapcsolatban több kérdés merült fel. Először is, a Mary Celeste legénysége tapasztalt, magasan képzett matrózokból állt, akik közül többen már korábban is Briggs kapitány irányítása alatt szolgáltak. Másodszor, függetlenül attól, hogy esetleg ittasak voltak-e, a matrózoknak tisztában kellett lenniük azzal, hogy az Atlanti-óceán közepén egy apró mentőcsónakba átszállni gyakorlatilag öngyilkosságot jelent.

Az elméletet két jelentős körülmény is megkérdőjelezte. Először is, a fedélzeten és a kapitány kardján fellelt vérnyomok valójában nem vért, hanem más anyagot tartalmaztak. Másodszor, az amerikai haditengerészet egyik kapitánya hangsúlyozta, hogy a hajó orrán tapasztalt sérülések mögött természetes folyamatok állnak.

Ha ez még nem lenne elég, a főügyész személyével kapcsolatban is aggályok merültek fel. Egy történész szerint Flood "IQ-ja fordított arányban állt az arroganciájával és nagyképűségével", és "az a fajta ember volt, aki ha egyszer fejébe vett valamit, képtelenség volt meggyőzni az ellenkezőjéről."

A hivatalos nyomozás végül 1873 februárjában zárult le, ám a rendelkezésre álló bizonyítékok hiánya miatt nem tudtak érdemi magyarázattal szolgálni a Mary Celeste legénységének rejtélyes eltűnésére.

Mivel a hivatalos vizsgálat nem jutott eredményre, vad találgatások sora indult meg a legénység sorsával kapcsolatban. Ezek egy része persze szenzációhajhász kitaláció, amik azon kívül, hogy táplálták a Mary Celeste rejtélyét, nem vezettek közelebb a megoldáshoz. Akad azonban néhány olyan elmélet, amiket érdemes közelebbről is megvizsgálni.

Bűncselekmény

Bár Flood főügyész elmélete végül összeomlott, egyes feltételezések szerint mégis valamilyen törvénytelenség áll a rejtély hátterében. Az egyik első elmélet rögtön biztosítási csalást és összeesküvést emleget. Eszerint Briggs és Morehouse kapitány szövetkeztek egymással: a Mary Celeste legénysége az óceánon egyszerűen átszállt a Dei Gratiára, majd elrejtőzött annak rakterében. Ezután csupán célba kellett juttatni Mary Celeste-et, a mentésért kapott összeget pedig a két hajó legénysége elosztotta egymás között.

Más kérdés, hogy egy egyszerű biztosítási csaláshoz felesleges, sőt, kifejezetten kártékony lett volna egy ilyen nagy médiafigyelmet kivívó, izgalmas rejtélyt kreálni. További probléma, hogy Briggs kapitány első gyermeke, egy Arthur nevű fiú nem tartott vele az úton, így ha a férfi meg akarta volna rendezni saját- és családja halálát, valószínűleg nem hagyja hátra a fiát.

Egy alternatív elmélet szerint a Dei Gratia legénysége erőszakkal szerzett uralmat a Mary Celeste felett. Morehouse kapitány a nyílt vizen utolérte Birggs hajóját, és egy ravasz trükk révén sikerült a kapitányt és az egész legénységet a Dei Gratia fedélzetére csábítania. Ott azonban sötét szándékai valóra váltak: a hajósokat megölték, majd testüket a tenger mélyére vetették.

Ezzel a megközelítéssel kapcsolatban felmerül egy érdekes probléma: a Mary Celeste gyorsasága kiemelkedő volt, míg a Dei Gratia, amely nyolc nappal később indult, lassabb hajónak számított. Így hát a két hajó közötti távolság áthidalása szinte lehetetlennek tűnik.

Mások szerint a Mary Celeste-et kalóztámadás érte, de ez sem valószínű. A tengeri rablók magukkal vitték volna a rakományt és a legénység értékeit, de a hajót láthatóan nem fosztották ki.

Természeti csodák mindig is lenyűgöztek minket, de néha olyan szokatlan jelenségek bukkannak fel, amelyek még a legelvakultabb tudósokat is meglepik. Ilyen például a szivárványos hó vagy a zöld villámok, amelyek rendkívüli szépségükkel és titokzatosságukkal hívják fel magukra a figyelmet. Ezek a különleges természeti események nemcsak lenyűgöző látványt nyújtanak, hanem mélyebb kérdéseket is felvetnek a világ működéséről, és arra ösztönöznek, hogy felfedezzük a természet rejtett titkait. Ilyen témák körbejárása során egy új perspektívából láthatjuk a minket körülvevő világot, és talán még jobban értékelhetjük annak csodáit.

Az elméletek egy másik csoportja arra a feltételezésre épít, hogy a Mary Celeste legénysége erőszakos bűncselekmény hiányában hozta meg a döntést a hajó sürgős elhagyásáról. A hiányzó mentőcsónak mellett ezt az is alátámasztja, hogy a csónakot tartó köteleket elvágták, nem pedig kioldották, ami sietséget és pánikot sugall. A kérdés csupán annyi: milyen események késztethettek egy rendkívül tapasztalt és tiszteletben álló kapitányt arra, hogy saját akaratából elhagyjon egy tökéletesen működő hajót?

Egyesek szerint ha az óriás tengeri szörnyeket és UFO-kat nem tekintjük reális magyarázatnak, valamilyen természeti jelenségnek kellett a frászt hoznia a legénységre. Ilyen ijesztő jelenség lehet például egy víztölcsér (tromba), egy jéghegy vagy éppen tengeri földrengés miatt kialakuló szökőár. Ezek szerepét azonban szinte lehetetlen bizonyítani. Bár a Mary Celeste elázott kabinjai és a viszonylag nagy mennyiségű víz a hajó aljában lehetne a fentiek következménye, ne feledjük: a Dei Gratia beszámolója szerint a bajbajutott hajó felfedezése előtt napokig vihar tombolt az óceánon.

Egy alternatív elmélet szerint a Mary Celeste teljesen szélcsendbe került, miközben a tengeráramlatok egy zátony irányába sodorták. A tehetetlen Briggs kapitány ekkor úgy döntött, hogy leengedi a mentőcsónakot, és elhagyja a hajót. Valószínű, hogy az apró csónak elsodródott, míg a nagyobb hajó végül mégsem ütközött a zátonyba. Azonban ez a verzió ellentmond annak a ténynek, hogy a hajó vitorláit a vészhelyzetben le kellett volna engedni, de amikor a Mary Celeste-et felfedezték, a vitorlái nem voltak lehúzva.

Hogy mi történt pontosan a Mary Celeste legénységével, valószínűleg sosem fogjuk megtudni. Ennek ellenére létezik egy olyan magyarázat, ami szinte minden fontos részletre kitér, de utólag szinte lehetetlen igazolni. Nem egy ember munkájáról beszélünk: a Mary Celeste kutatóinak egymást kiegészítő elméleteiből és észrevételeiből állt össze.

Egyikük volt egy Arthur N. Putman nevű tengeri rejtélyekre szakosodott biztosítási kárbecslő is, aki a 20. század elején a Mary Celeste esetét is vizsgálta. Ő hívta fel a figyelmet arra, hogy a hajónapló többször is említ "baljós dübörgéseket és kisebb robbanásokat" a raktérben. Az ilyesmi egyáltalán nem volt szokatlan az 1800-es években alkoholt szállító hajóknál. A fahordókból természetes módon párolog némi alkoholgőz, amely ha felhalmozódik a raktérben, nyílt láng vagy szikra hatására a hajónaplóban említett dübörgésekhez és apró robbanásokhoz vezet.

Ez a jelenség jellemzően ártalmatlannak mondható, ám történtek már olyan esetek is, amikor tragikus következményekkel járt: egy korabeli New York-i újság beszámolója szerint 1886. január 24-én egy alkoholt szállító hajó robbant fel, miután a raktérben felgyülemlett alkoholgőz lángra kapott. Ez az eset a Mary Celeste rejtélye után következett be, így valószínű, hogy Briggs kapitány tisztában volt az alkoholszállítás rejtett veszélyeivel.

Ezek után logikus forgatókönyvnek hangzik, hogy a Mary Celeste legénysége egy nagyobb robbanás után a hajó elsüllyedésétől tartott, Briggs kapitány pedig ekkor döntött a mentőcsónak leengedése és a menekülés mellett.

Persze egy nagy, látványos robbanáshoz rengeteg alkoholgőzre van szükség, de van okunk feltételezni, hogy a Mary Celeste rakterében volt is belőle bőven. Fentebb említettem, hogy miután a hajó megérkezett Gibraltárra, az 1701 alkohollal megöltött hordó közül kilencet üresen találtak. Történetesen tudjuk, miért voltak üresek.

2011-ben Brian Dunning saját podcastjében felhívta a figyelmet egy érdekes tényre: az 1071 hordóból 1692 fehér tölgyfából készült, míg a 9 üres hordóhoz vörös tölgyfát használtak. Elsőre talán jelentéktelennek tűnik ez a különbség, de valójában kulcsfontosságú: a fehér tölgyfa zárt pórusai megakadályozzák a víz átszivárgását, míg a vörös tölgyfa nyitott pórusai lehetővé teszik a folyadékok lassú átjárását a fa anyagán. Ez a tulajdonság alapvetően befolyásolja a hordókban tárolt italok ízét és minőségét.

Valószínű, hogy amikor a Mary Celeste rakományát a hordókba öntötték, tévedésből kilenc vörös tölgyből készült hordó is a fehér tölgyfa hordók közé keveredett. Az út során, amely hetekig tartott, ezekből a hordókból lassanként az összes alkohol kiszivárgott, így a raktérben hatalmas mennyiségű alkoholgőz halmozódhatott fel.

A nagy robbanás hozzávalói tehát adottak, de felmerül két kérdés: miért nem maradtak égésnyomok a raktérben, illetve miért hitte azt a legénység, hogy a hajó el fog süllyedni, miközben sértetlen maradt?

Az első kérdésre adott potenciális válasz Andrea Sella, a University College London kémia professzora révén került a köztudatba 2006-ban. Sella egy papírból készült kicsinyített mását alkotta meg a híres Mary Celeste rakterének, majd bután gáz felhasználásával robbanást generált. A kísérlet látványos tűzgömböt és erőteljes hanghatást produkált, de a várakozásokkal ellentétben a papírmodell szinte érintetlen maradt: még csak égésnyomok sem voltak rajta. A professzor magyarázata szerint mindez annak köszönhető, hogy a viszonylag enyhe robbanás után a hűvös levegő következik, így a jelenség bár látványos és ijesztő, valójában pusztító hatása szinte elhanyagolható.

De vajon miért gondolta a legénység, hogy a hajó sorsára jut? A kérdésre a fedélzeten felfedezett improvizált vízmérőrúd és Oliver Deveau, a Dei Gratia elsőtisztjének nyilatkozata adhat magyarázatot. A vízmérőrúd jelenléte világosan jelzi, hogy a Mary Celeste legénysége kétségbeesetten figyelte a hajótestben felhalmozódott víz mennyiségét. Deveau véleménye szerint lehetséges, hogy Briggs kapitány valamilyen technikai problémából adódóan téves méréseket kapott, ami arra a téves következtetésre vezethette, hogy a Mary Celeste már-már tele van vízzel, és elkerülhetetlen a süllyedése.

Ezt követően a kapitány határozottan parancsot adott a mentőcsónak leengedésére, és a hajó elhagyására. A szél és a tengeráramlatok játékos erői hamarosan egymástól távol sodorták a hatalmas óceánjárót és az aprócska csónakot. A legénység tagjai végül tragikus sorsra jutottak: sokan közülük éhen haltak, míg mások a hullámok fogságában fulladtak meg.

Az események láncolata tehát így áll össze egy teljes egésszé:

Bár a Mary Celeste a legénység rejtélyes eltűnését követően sértetlenül került elő, hátralévő pályafutása már nem ígért sok jót. A körülötte zajló titokzatos események következtében a hajót balszerencsésnek és baljóslatúnak tartották, ami miatt a megrendelők kerülték, hogy vele szállítsanak. A helyzet csak tovább súlyosbodott, amikor az egyik új kapitány súlyos betegséget kapott a fedélzeten, és nem sokkal később elhunyt.

A Mary Celeste végül új gazdákra talált, akik hosszú éveken át veszteségesen üzemeltették a hajót. Ezt követően egy merész biztosítási csalásra készültek: a raktér tele volt papíron értékesnek számító árukkal, majd 1885. január harmadikán szándékosan zátonyra futtatták a hajót. Ám a tervük nem úgy sült el, ahogy szerették volna; a hatóságok hamar felfedték a csalás részleteit, és a kísérletük kudarcba fulladt.