A hírnév gyakran felőrli az egyén valódi énjét, és egy üres, csillogó burkot hagy maga után, amelyben a valódi érzelmek és értékek elhalványulnak.

Egy különleges és páratlan élmény vár rád az MVM Dome színpadán!

David Bowie 1990-ben a Q magazinnak adott interjújában kifejtette véleményét a hírnévről, mondván: "Azt hiszem, a hírnév nem valami, ami tartósan kifizetődne. A legnagyobb előny, amit nyújt, az, hogy asztalt foglalhatsz az éttermekben." E szavak a "Fame" című dalához kapcsolódnak, amely 1975-ben jelent meg. Az ötvenedik évforduló alkalmából a lemezt különleges, félsebességű vágással újra kiadták, hogy a hangzás a lehető legkimagaslóbb legyen.

Bowie azonban a Fame-nek köszönhetően nemcsak a legjobb éttermekben kapott helyet, hanem az amerikai lista csúcsán is, ugyanis ez a felvétel volt az első No. 1 kislemeze az Egyesült Államokban. A dal és az album is paradigmaváltó volt a populáris kultúrában, Bowie - maga mögött hagyva az akkor csúcsra járatott glam-rockot, illetve kiélve a soul és az R&B fétisét - megalkotta a blue-eyed soult, vagy ahogy ő nevezte: a plastic soult.

A Carlos Alomarral és John Lennonnal közösen megalkotott "Fame" nem csupán a slágerlisták élvonalában tündökölt, hanem komoly szakmai elismerést is kivívott magának. Alig néhány hónappal a megjelenését követően George Clinton és James Brown is feldolgozta a dalt. Amerika szinte Bowie lábai előtt hevert, miközben sokan az albumot egyfajta átmeneti állomásnak tekintették Bowie fénylő glam évei és a legendás berlini korszakának csúcspontja között.

Már az 1972-ben megjelent *The Rise and Fall of Ziggy Stardust and the Spiders from Mars* albumon található "Star" című számban David Bowie mélyrehatóan vizsgálta a sztárság és a hírnévre vágyakozás hatását a fiatalokra. Ezzel szemben a későbbi "Fame" dalban már a hírnév árnyoldalait emeli ki, hangsúlyozva, hogy ez a popkultúra elkerülhetetlen velejárója képes romba dönteni az alkotói szenvedélyt és a személyes identitást is.

A Diamond Dogs 1974-es aréna-rock turnéja során David Bowie egyre inkább belefáradt a grandiózus előadások világába, és vágyott egy lazább, intimebb stílusra. Ekkor fedezte fel a soul, az R&B és a diszkó vibráló univerzumát. Bowie egy időre félretette apokaliptikus vízióit és a nemi identitás kérdéseit, és először alkotott olyan albumot, amelyben a zene és a ritmus új dimenziókat nyitott meg számára.

Ezen az albumon debütált a lenyűgöző gitáros, Carlos Alomar, aki hosszú időn át irányította a zenekart. Alomar volt az, aki elhozta az akkor még ismeretlen barátját, Luther Vandrost a Young Americans sessions-re. Az album felvételei annyira mély hatást gyakoroltak a Diamond Dogs turnéra, hogy Bowie a fellépések során jelentős változtatásokat eszközölt, lemondva a teátrális színpadi díszletek egy részéről, és új dalokat is beemelve a fellépések repertoárjába.

Bowie a stúdióban eltöltött időszak alatt baráti kapcsolatot alakított ki John Lenonnal, akit vendégül látott, hogy gitározzon a The Beatles "Across the Universe" átiratához. Az improvizálás során, míg Alomar egyedi riffjei és Lennon kreatív hangszerelési javaslatai találkoztak, megszületett a "Fame" című dal.

amely a legtöbb válogatásalbumán szerepel a címadó Young Americans mellett. Lennonnak szerepe van a címadó dalban is, az I heard the news today, oh boy sort Bowie a Sergent Peppers... (1967) A Day in the Life című dalából kölcsönözte ki. (Nem mellesleg Lennon a Fame-ben vokálozik is.) A felvételek nagy részét élőben rögzítették, Bowie hagyta, hogy a zenekar jammeljen, az ötleteiket pedig felhasználta a dalok végleges összeállításakor.

A *Young Americans* nem csupán egy stílusos utazás, hanem a popzene egyik legmeghatározóbb alkotása. Bowie mélyre merült a fekete soul és funky világában, ezzel utat nyitva más fehér művészek számára is. Ezt követően a funk és soul elemeivel kísérletezett a Roxy Music, Elton John, a Rolling Stones, a Talking Heads és a Spandau Ballet is. Az album hatása azonban nem állt meg itt: a korai hip-hop és a '90-es évek nyugati parti G-funkjának is jelentős inspirációt nyújtott.

Warhol határozott álláspontot fogalmazott meg a hírnévről, megítélése szerint bárki elégedett lehet egy rövid, tizenöt perces hírnévvel. Bowie ezt a gondolatot a „Fame” című dalában más megvilágításba helyezi, ahol a hírnév ürességét hangsúlyozza, és arra utal, hogy csupán kölcsönbe kapjuk ezt az illúziót. Bowie viszont úgy tűnik, mintha véglegesen örökbe fogadta volna a hírnevet, hiszen neki sikerült ezt a bizonyos tizenöt percet a glam-rock, a soul és a free jazz zenei világában a végtelenségig kitágítania, ezzel új dimenziókat nyitva a popkultúrában.