Schäffer Erzsébet különleges esemény keretein belül látogatott el Marosvásárhelyre, ahol az olvasókkal való találkozás során megosztotta gondolatait és élményeit. Az esemény során a közönség lehetőséget kapott arra, hogy személyesen találkozzon a népszerű
Valószínűleg kevesen vannak, akik ne ismernék Schäffer Erzsébet nevét, a Nők Lapja magazin egyik legismertebb újságíróját. A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron most két alkalommal is találkozhatott a közönség e népszerű, Pulitzer- és Prima Primissima díjas írónővel, aki évtizedek óta szüntelenül mesél. Történetei sorsokról, hétköznapi emberek életéről, az általuk megélt drámákról és példaértékű életszemléletekről szólnak. Marosvásárhelyen is ezt a gazdag narratívát osztotta meg a közönséggel, miközben Karácsonyi Zsigmonddal, a Népújság főszerkesztőjével folytatott beszélgetést.
Schäffer Erzsébetről túlzás nélkül állítható, hogy kifogyhatatlan a történetekből. Természetessége, nyitottsága, őszinte kíváncsisága magával ragadja az olvasót, nem véletlenül ő az egyik legjobb tollú újságíró, író, akinek a művei - bármelyik műfajban is ragad tollat - rendkívül népszerűek. De Erzsébet nemcsak az írott szavak embere, hanem élőben is kiváló történetmesélő, akit a marosvásárhelyi közönség is pillanatok alatt a szívébe zárt, hiszen valósággal áradnak belőle a történetek emberekről, élethelyzetekről, amelyekkel több évtizedes munkássága során találkozott. Sok év távlatából is emlékszik egy-egy interjúalany történetének a leg-
Szinte hallom, ahogy a székek nyikordulnak, amikor a közönség izgatottan várja a következő történetet. A színpadon álló mesélő, akinek mosolya és szemei csillogása azonnal megnyeri a figyelmet, elérzékenyülten idézi fel a tegnap történeteit. „Emlékszem, amikor a nagymamám azt mondta, hogy a legfinomabb sütemény titka a szeretetben rejlik,” kezdte, és a közönségben páran máris elmosolyodtak, ahogy felidézték a saját nagyszüleik konyhájának illatát. A gesztusai, ahogy a kezével kavarja a levegőt, mintha éppen egy nagy fazékban keverne, mindannyian nevettünk. „Aztán ott volt az a nap, amikor elfelejtettem a cukrot tenni a tésztába,” folytatta, és a szemei szikráztak, mint egy kisgyereké, aki éppen egy csínytevésről mesél. „A nagymama megkóstolta, és azt mondta: 'Ez aztán egy különleges étel, fiam!'” A közönségben többen is felnevetettek, emlékezve a saját bakijaikra, amikor a család jót derült a konyhai fiaskókon. Ahogy mesélt, történetei között szomorúbb pillanatok is felbukkantak. Mégis, amikor a nehézségekről beszélt, a hangjában mindig ott volt a remény. „A barátom, akivel együtt nőttünk fel, súlyos beteg lett. De tudod, ő mindig azt mondta, hogy az élet ajándék, és minden nap egy új lehetőség.” Ekkor a közönség soraiban egy-két könnycsepp gördült le, ahogy az emberek a saját veszteségeikre és küzdelmeikre gondoltak. De aztán a mesélő egy friss, vidám anekdotával tért vissza, amelyben egy eltévedt kutyáról beszélt, aki a legváratlanabb helyen bukkant fel, és akit végül a szomszéd bácsi fogadott be. „A kutya csak annyit akart, hogy szeressék, és lám, végül ő lett a környék sztárja!” A nevetés ismét betöltötte a teret, és a közönség minden tagja érezte, hogy az élet, bármilyen nehéz is néha, tele van meglepetésekkel és boldogsággal. A mesélő szavai és gesztusai egy varázslatos utazásra vittek minket, ahol a drámai sorsok és a szívmelengető pillanatok egyaránt helyet kaptak. Munkássága mindig is azt tükrözte, hogy bármi történik, a szeretet és a humor képesek átsegíteni minket a legnehezebb időszakokon is. A közönség, a könnyek és a nevetések között, együtt érezte mindazt, amit a mesélő átadott – az élet szépségét és az emberi kapcsolatok erejét.
Ahol a körző kikötött, ott készült a riport
Elöljáróban Karácsonyi Zsigmond elmondta, Erzsébet a magyar nyelvterület legnagyobb példányszámú hetilapjánál dolgozik, 110 ezer eladott példányszámról beszélnek, és ha beleszámítjuk az online olvasókat is, akkor közel félmillióan olvashatják a Nők Lapját.
- Az az óriási mázlim, hogy mindig olyan lapnál dolgoztam, ahol nem kellett napi politikáról írni, nem volt előírva, hogy ki mit csinál, hanem azzal a témával foglalkozhattam, ami kedves és fontos volt számomra - jegyezte meg Schäffer Erzsébet, aki 15 évig a Gyermekünk című lap munkatársa volt, ahogy fogalmazott, az volt az első "újságos" munkahelye. Három gyerekkel otthon nagy segítség volt a havilapnál való munka egy öt tagot számláló szerkesztőségben, kiváló csapattal, akiktől, bevallása szerint, nagyon sokat tanult. Ez volt az egyik "egyeteme" - tette hozzá. Elmesélte, ahogy leültek tanakodni arról, hogy miről is szóljon a következő havi lapszám riportja, kinyitották a térképet, csukott szemmel a szerkesztőségi körzőt beleszúrták, és ahová belefúródott, oda kellett elmenjen, hogy írjon például arról, hogy boldogok-e az ott élő gyerekek. De ilyenkor nem fél órát, még nem is csak egy napot töltött a kiválasztott helyszínen, hanem legalább két-három napot, néha pedig újra, akár kétszer-háromszor is visszament dokumentálódni, mire megérett benne az írás - árulta el hallgatóságának a népszerű publicista.
Schäffer Erzsébet mindig is eltért a hagyományos újságírói képektől. Soha nem az a típus volt, aki beül a szerkesztőségi autóba, hogy kényelmesen elvigye őt a riportalanyokhoz. Ő inkább a város pulzálásában keresett inspirációt: tömegközlekedéssel utazott, stoppolt, és közben lelkesen beszélgetett az emberekkel. Az ő történetei gyakran nem a szerkesztőségi íróasztal mögött, hanem az utcákon, a véletlen találkozások során születtek meg. Az élet apró pillanatai, amelyeket mások talán észre sem vettek, számára a legértékesebb riportszíntérré váltak.
- Vonattal járok általában, fiatalkoromban nagyon sokat stoppoltam. Mázlim van, mert sosem úgy szállok fel a vonatra, hogy most vajon kivel fogok találkozni, mert valamit meg kéne írnom, ennek ellenére mindig van valami, akkor is, ha nincs. És ezeket a kis találkozásokat érdemes megírni, mert sok minden van benne: játék, dráma - adott hangot meggyőződésének az újságíró, aki egy vicces, de igen megható történetet is megosztott, ami a vonaton esett meg vele.
Egyszer egy vonaton egy kosár fügét cipelő nő lépett be, hogy megossza gyümölcsét a kollégáival a szerkesztőségben. Ahogy leült, valaki a fülke másik végéből felkiáltott: - Nézd csak, itt van a leskelődő! Hát itt is leskelődik? Jöjjön már közelebb, okos asszony! Minden egyes írását elolvasom, először az élettársam, aztán pedig én! - mondta egy fiatal roma férfi, mosollyal az arcán. A következő pillanatban rákérdezett: - Maga okos asszony, árulja el, melyik a legszebb vers a világon? Kérdése szinte azonnal felkeltette a fülke figyelmét, de a másik oldalon ülő, elegáns öltözetű nő arca egyértelműen jelezte, hogy nem osztozik a társalgás örömében, és a helyzet kissé kényelmetlenné vált.
Köpni-nyelni nem tudtam, hiszen ez a kérdés teljesen váratlanul ért. Annyira zavarba jöttem, hogy semmi nem jutott az eszembe, se egy verssor, se egy költő neve. Végül egy könyvborító villant fel a tudatomban: a Nagyon fáj. Ekkor a fiú, a roma tájszólását elhagyva, gyönyörű, irodalmi nyelven kezdte elszavalni A hetedik című József Attila-verset. A nőnek könnyek csillantak meg a szemében, én pedig mindennél jobban vágytam arra, hogy megöleljem ezt a tehetséges fiút, és megkérdezzem tőle, ki ő, ki a tanítója, hol laknak. De a szavak elakadtak a torkomban, így csak egy fügével kínáltam meg. Azóta is keresem ezt a fiút a HÉV-en, de soha többé nem találkoztam vele. Amikor a nő leszállt, annyit mondott: "Istenem, de jó volt, hogy itt voltunk!" - idézte fel a számára rendkívül kedves emléket Schäffer Erzsébet.
Ezek a papírra vetett történetek, találkozások arról árulkodnak, hogy nemcsak a témák, hanem a csodák is megtalálják Erzsébetet - vetette fel Karácsonyi Zsigmond, hiszen nemcsak közismert emberekkel, művészekkel beszélget, hanem az egyszerű emberekben is felfedezi és kihozza belőlük a csodát.
Schäffer Erzsébet gyermekként mindig is élénk érdeklődést mutatott az emberek iránt. Ahogy ő fogalmaz, igazi "figyelős" gyerek volt, aki mindent észrevett a környezetében, és különös örömet lelt abban, hogy rácsodálkozzon a világ színes kavalkádjára, legyen szó akár vidám, akár szomorú eseményekről. Erzsébet, aki már jól ismert arról, hogy minden kérdésre egy-egy lenyűgöző történettel válaszol, most egy kedves gyermekkori emlékét osztotta meg velünk, amely megvilágítja kíváncsiságának gyökereit.
A faluban, ahol felnőttem, két laktanya húzódott meg, és ennek köszönhetően az utcákon folyamatosan jöttek-mentek a katonák. Különösen emlékezetes volt számomra egy házaspár: a férj egy tekintélyes katonatiszt, aki jóképű megjelenésével mindig magára vonzotta a figyelmet, míg a felesége, Inci néni, egy igazi szépség volt. Aranyszőke haja és karcsú alakja mindenki szívét megdobogtatta, ám ami igazán különlegessé tette, az az volt, hogy soha nem mosolygott. Ők ketten mindig karöltve sétáltak, de fiatal elmémet foglalkoztatta, miért nem derül fel soha az arca. Egy nap, talán hét-nyolc éves lehettem, megláttam Inci nénit, amint a bolt ajtaján kilépve körülnézett. Hirtelen megpillantott valakit, és arcán egy széles mosoly ragyogott fel. Az ismeretlen férfi, aki a falunkban sosem járt még, kimondottan vonzó volt: hosszú porköpenyt viselt, széles karimájú kalapja pedig még titokzatosabbá tette. Frencsi meghajlással üdvözölte Inci nénit, aki azonnal átváltozott, és a korábban láthatatlan boldogság most felsejlett az arcán. Gyermeki fantáziám szárnyra kapott, és azon kezdtem töprengeni, vajon honnan ismerhetik egymást, és miért ragyogott fel Inci néni mosolya ettől a férfitól. Azóta is rejtély maradt számomra ez a pillanat, amelyet az újságíró huncut mosollyal idézett fel, mintha csak egy mesebeli történet elevenedett volna meg a szemem előtt.
Karácsonyi Zsigmond marosvásárhelyi beszélgetésén egy rendkívül drámai és emlékezetes történetet osztott meg, amely mély nyomot hagyott Erzsébet szívében. A történet középpontjában egy hatgyermekes család állt, akiknek élete fájdalmas fordulatot vett: az apa öngyilkos lett, így az édesanya magára maradt a gyerekekkel, köztük egy látássérült kislánnyal. A tragédia súlya óriási, de a történetből mégis egyfajta belső boldogság és remény sugárzik. Erzsébet írásainak különlegessége pont ebben rejlik: bármilyen megdöbbentő esemény is tárul fel, a végén mindig megtalálja a feloldást. A családot felkereső újságíró nem csupán passzív megfigyelő, hanem aktívan segít az édesanyának, így a történet nemcsak a fájdalmakkal, hanem az összefogás és a támogatás erejével is gazdagodik.
Azért látogattam el hozzájuk, mert egy olvasótól érkezett egy üzenet, amelyben arról írt, hogy létezik egy család, akik nem kérnek segélyt, és a gyerekek sem várnak el semmit készpénzben, de a számítógépük elromlott, és talán érdemes lenne segíteni rajtuk. Az édesanya egy igazi erőforrás volt: kacsát, kecskét, nyulat és tyúkokat tartott, és szigorúan instruálta a gyerekeket, hogy ha mindannyian hozzájárulnak a háztartás munkáihoz, akkor meglesz a számítógép, a koncert és az uszoda. Ha nem, akkor a szegénységben maradnak - mesélte Schäffer Erzsébet, miközben felidézte az élményeket. Amikor megérkeztek, az édesanya közölte, hogy el kell mennie Szekszárdra a kollégiumban lévő gyerekekért. Az ebéd már készen volt, a kacsa sült, csupán a rizst kellett volna elkészíteniük – kilenc főre. Erzsébet gyorsan munkához látott, hogy a rizs időben elkészüljön. Közben megérkezett a kocsi, és a nem látó kislány, Emese is hazaért. Ő hihetetlen ügyességgel boldogult a házban, mindent kitapogatott, majd négykézláb indult a szobája felé, hiszen, ahogy az újságírónak elmagyarázta, sosem tudhatja, mibe botlik bele egy olyan házban, ahol öt másik gyerek is él. Emese ezután a kacagó gerlék kalitkájához lépett, bedugta az ujját az itatóba, és felkiáltott: - Megint nincs vizük a kacagóknak! Mit csináltok ti itthon? - majd tapogatózva odament a csaphoz, és megtöltötte az itatót. Az újságíró elmondta, hogy megdöbbentő volt látni, mennyire természetes számukra ez a helyzet, és hogy egyáltalán nem siránkoztak. Felelevenítette azt a pillanatot is, amikor Emese büszkén megmutatta neki a szobájában lévő sok kavicsot, elárulva, hogy mindegyiknek neve van, és azok a barátai.
Az édesanya megosztotta, hogy kezdetben nehezen tudta elfogadni, hogy kislánya látása romlik, hiszen a kislány nem született vakon. Születésekor minden rendben volt, de az idő múlásával a helyzet egyre rosszabbodott. Különféle orvosokhoz és természetgyógyászokhoz fordult, mindent megtett, amit csak lehetett. Kiderült, hogy a kislány egy időszakban újra képes volt fényt érzékelni, de ezzel párhuzamosan hasi fájdalmakra is panaszkodott. Hatéves korára eljutott arra a pontra, amikor azt nyilatkozta az édesanyjának, hogy nem kíván látó ember lenni, mert úgy érezte, hogy az teljesen megváltoztatná őt, és kérte, hogy hagyja abba a vizsgálatokat. - Ez a helyzet rendkívül drámai volt, és az édesanyának két évébe telt, mire elfogadta, hogy lánya nem vágyik arra, hogy visszanyerje a látását - tette hozzá a publicista.
Az évek folyamán számos emlékezetes élethelyzetbe került, és számtalan érdekes emberrel találkozott, akik mind hozzájárultak a színes életéhez. Különösen kedves emlékeket őriz egy családról, akikkel a mai napig baráti kapcsolatot ápol. Ez a kapcsolat egy különleges kezdeményezés révén jött létre: a Nők Lapja cserediák programot indított, amely lehetőséget biztosított vidéki gyerekeknek, hogy Budapestre utazzanak, míg a városi gyerekek a vidéki környezetben tölthettek el egy nyarat. Az akció egyik motorja Erzsébet volt, aki a beérkező levelek között válogatva akadt rá egy különösen figyelemfelkeltő írásra. Az egyik levélben egy városi mérnök apa kérte a juhász családot, hogy figyeljenek az angol nyelv gyakorlására, amikor a hatodikos fia hozzájuk látogat. A juhász apuka válaszában humorosan ígérte, hogy mind a kompon, mind a birkák között biztosan odafigyelnek a nyelvtani szabályokra. Ez a szellemes válasz felkeltette Erzsébet kíváncsiságát, és a két fiúval együtt vonattal indultak a Tisza menti tanyára, ahol a házigazda szívélyesen fogadta őket, sőt, a birkanyírásba is bevonta őket, hogy a vacsorájukat megérdemelten élvezzék. A két fiú között igazi barátság szövődött, amely olyan mély kapcsolatot hozott létre, hogy a nagy tiszai árvíz idején a gazda felhívta Erzsébetet, hogy figyelmeztesse őket a bajra, hiszen mindent elborított a sár és az iszap. Erzsébet máig élénken emlékszik arra a fájdalmas pillanatra, amikor a kolleganőjével a katasztrófa láttán összetörve álltak. Azonban a gazda bátorító szavai, melyekben felidézte az út menti sárga virágokat és a madarak fészekrakási időszakát, reményt adtak nekik: „Majd meglesz minden, nem vagyunk mi olyan jók, hogy néha ne kaphassunk föntről egy nagy pofont!” Ez volt az utolsó találkozásuk, hiszen nem sokkal később érkezett a szomorú hír, hogy a gazda eltűnt a Tiszában. Két gyermek maradt utána, és egy hónap múlva újabb tragédia történt: a felesége, miközben az udvaron etette a tyúkokat, összeesett és elhunyt. Erzsébet azonban a fiával továbbra is tartotta a kapcsolatot, és több alkalommal is meglátogatták egymást. Örömmel osztozott a fiú boldogságában, amikor megtalálta életének párját, és gyermekeik születését is szívből ünnepelte.
