"A sóval ízesített, ropogós kenyérhéj valóban igazi ínycsiklandó élmény volt" - 80 éve nyílt meg a budapesti nagy gettó kapuja a szabadság felé.

Európa utolsóként felszabadított gettójában a mostoha körülmények ellenére a nagy többség túlélte a második világháborút, de Budapest mai bulinegyedének területén tömegsírokra és elkeserítő állapotokra bukkantak az országba érkező szovjet csapatok.

Az újlipótvárosi gettótól eltérően, itt a zsidó közösség életét magas deszkafalak által meghatározott határok közé szorították. 1944. november 18-án a Zsidó Tanács értesítést kapott arról, hogy Erzsébetvárosban egy gettó kialakítására van szükség. A területét, amelyet 16 utca övezett, hosszú és feszültségekkel teli viták után jelölték ki, és végül 1944. december 10-én zárták le. A gettó azonban nem maradhatott sokáig fenn, hiszen 1945. január 18-án, nyolcvan évvel ezelőtt, a falakat lebontották és elégették. A szovjet csapatok érkezése után, alig egy hónap elteltével a lakók végre felszabadultak. E hónapok során a területen élők számára azonban óriási szenvedéseket hozott ez a bezártság és a nyomorúság.

A "gettó" kifejezés eredete egészen más kontextusban gyökerezik, mint ahogyan azt manapság értjük. Az első gettót 1084-ben alapították Speyerben, és kezdetben csupán a zsidó közösség által lakott területet jelölte, mentes mindenféle pejoratív jelentéstől. Az idők folyamán azonban a szó jelentése drámai módon megváltozott: már 1423-ban elkezdett negatív konnotációval terhelődni, ami a közösségek közötti feszültségeket tükrözte.

A 16. század elején, az olasz város öntödéje mellett egy különleges területet jelöltek ki a helyi zsidóság számára, amelyet nádasok és lagúnák öleltek körül. Ez a hely nem csupán menedéket nyújtott számukra, hanem közösségük összetartozásának érzését is erősítette, hiszen együtt élhettek, megosztva mindennapjaikat. Az olasz "gettare" ('önteni') szóból származik a "gettó" kifejezés, amely azóta a 20. századra egy tragikusabb, fájdalmas jelentéssel gazdagodott.

Budapesten, a híres "nagy" gettó szomszédságában alakult ki egy újlipótvárosi gettó, amely különleges nemzetközi védelmet élvezett. Ez a terület pápai, svájci, svéd, spanyol és portugál védelem alatt állt, bár nem voltak kijelölt határok, ami lehetővé tette a folyamatos be- és kilépést. A védelem ellenére azonban a nyilas razziák nem kímélték ezt a helyet sem, és sok embert hurcoltak el onnan. Hivatalosan körülbelül 15 600 lakos élt itt, de a hamis iratokkal érkezők miatt a valós lélekszám akár háromszorosára is rúghatott.

Miért dönthetett valaki úgy, hogy egy gettóba menekül? Azért, hogy elkerülje a haláltábor szörnyű sorsát. Magyarországon a deportálások 1944 novemberében vettek kezdetét, miután az októberi, sikertelen kiugrási kísérlet következtében a nyilasok kényszermunkára hurcolták azokat a zsidó embereket, akiket a sárga csillag viselésére köteleztek. Ekkor a gettók olyan helyekké váltak, ahol legalább egy kis remény és átmeneti biztonság kínálkozott a halál árnyékában.

Akiket hamarosan gyalogosan irányítottak a zord hidegben a nyugati határ irányába, hogy ott a németek számára erődítési feladatokat lássanak el.

Aki fizikai állapota vagy életkora miatt nem volt képes az erőltetett menetben megfelelően haladni, azt már út közben agyonlőtték. A semleges országok és a pápai állam is tiltakozott a történtek ellen, és a zsidók gettókba zárását rendelték el a németek tiltakozása mellett. Ekkorra már számos haláltábort felszámoltak, de a leghírhedtebbek, az auschwitzi és a buchenwaldi koncentrációs táborok még 1945-ben is működtek. Előbbi januárban, utóbbi április 11-én szabadult.

Az újlipótvárosi gettó, nyitott kapuival, sajnos a nyilasok önkényének lett kiszolgáltatva. Ennek következtében tízezer embert szállítottak a semleges diplomaták a később létrehozott nagy gettóba, remélve, hogy ott jobb esélyeik lesznek a túlélésre ebben a szörnyű korszakban.

Vajna Gábor nyilas belügyminiszter a 8935/1944. B.M. rendeletben, 1944. november 29-én intézkedett a gettó létrehozásáról: itt pontosan leírták a VII. kerület 0,3 négyzetkilométer alapterületű részét, melyet a Dohány utca, a Nagyatádi Szabó István (ma Kertész) utca, a Király utca és a Károly körút határolt, itt összesen 162 ház állt ekkoriban. A mai romkocsmákba betérő külföldiek és helyiek azokat az utcákat járják be péntek és szombat esténként, amelyekre a gettó lakosainak ablakai nyíltak...

A december 10-i lezárás előtt 12 ezer itt élő keresztényt telepítettek ki, majd megindult a zsidók beköltöztetése. Főleg 16 év alatti fiatalok, betegek, valamint 50 év felettiek éltek a gettóban, melyet tíz igazgatási körzetre szabdaltak föl. Ezeknek megvolt a maga elöljárója helyettesekkel, a házaknak saját parancsnoka, de még a lakásoknak is lakásparancsnokot kellett kiállítania.

Kutas Péter, aki kisgyermekként élte át ezeket a borongós időszakokat, így idézte fel a gettó létrejöttét: "A gettó menedékként szolgált, mert a legfőbb gyilkosok - a nyilasok - nem juthattak be, hála a magyar katonákból álló őrszemélyzet védelmének. A katonaság lenézte a fegyveres nyilas bandát, akiknek egyetlen célja a rablás és a gyilkolás volt, miközben a zsákmányra vadásztak. A falakon kívül viszont továbbra is, sőt egyre intenzívebben folyt a hajtóvadászat a bujkáló zsidók és a katonaszökevények ellen (...) A németek a Várból folyamatosan ágyúzták és aknavetőzték a gettó területét is. Sokan haltak meg a lövedékek következtében, de a vérhas és a tífusz is rengeteg életet követelt."

A zsúfolt városokban a járványok terjedése szinte elkerülhetetlenné vált. Minden nap egy szomorú rituálé kezdődött: a halottakat összegyűjtötték, és a házak elé, az úttestre helyezték őket. A halottszállító kocsi érkezése minden reggel egyfajta baljós előérzetet hozott. Emberek fáradtan, de eltökélten húzták és tolták a kocsit, miközben az utcán heverő testeket gyűjtötték össze, mintha csak egy keserű kötelességet teljesítettek volna a város sötét óráiban.

"A gettó halottait a Klauzál téren gyűjtötték össze, ahol valóságos hegyeket alkotott a csonttá fagyott testtömeg. De nem csak gazemberek voltak, voltak hősök is, akik saját életük kockáztatásával próbáltak segíteni a gettóba zsúfoltakon, ismerősökön, rokonokon, barátokon. (...) Az élelem az életet jelentette.

A maroknyi főtt krumplihéj fejedelmi ebédnek számított.

A sózott, ropogós kenyérhéj igazi ínycsiklandó csemege volt. Honnan származott az a kenyérféle, sosem jöttem rá. Csak arra emlékszem, hogy mindig papírra kellett teríteni, hogy egy morzsa se kárba vesszen.

Amikor beállt a sötétség, a házakból való kilépés szigorúan tilos volt: az utcákon elhelyezett plakátok figyelmeztették az embereket, hogy aki ezt a szabályt megszegi, azt "felkoncolják". Kardos nagybátyja, aki keresztény asztalos volt, és zsidó lányt vett feleségül, titokban üzenetet küldött a fiú édesanyjának. Amikor élelmet vitt a gettó Síp utcai falához, a férfi tudta, hogy ezzel nemcsak a családja életét segíti, hanem sajátját is kockáztatja a folyamatosan bombázott Budapest romjai között.

Egy-egy lakásba nem csupán egy család költözött, hanem annyian zsúfolódtak össze, hogy a bútorozatlan helyiségek padlóján kellett aludniuk. Eredetileg 4513 lakásban 40 ezer ember talált menedéket, de a létszám gyorsan 70-80 ezerre emelkedett. Tiltakozások közepette védett gyermekotthonokból is embereket vittek ide, sőt, szökött munkaszolgálatosok is csatlakoztak a tömeghez. Az első tervek szerint lakásonként 14 fővel számoltak, de a valóság ennél sokkal drámaibb volt: a helyzet egyre elviselhetetlenebbé vált.

A vérhas vagy a tífusz is áldozatokat szedett, gyógyszer a betegségek kezelésére nem volt, tömegek haltak bele ezekbe a fertőzésekbe. Ilyen körülmények közt eltemetni sem tudták a holtakat, a testeket a Klauzál téren gyűjtötték: itt ma park és játszótér található. Az éhezés is mindennapos volt: bár a Vöröskereszt is segédkezett az ellátásban, csak napi 700-800 kalóriányi élelmiszert kapott egy fő, kenyérből 15 deka jutott egy embernek. Istentiszteleteket a háborús körülmények ellenére is tartottak, és volt rendőri felügyelet is, bár ennek ellenére emberölések is történtek januárban.

A gettó felszabadításának napja Kutas Péter számára nem csupán egy új kezdetet hozott, hanem egy mély fájdalommal teli tragédiát is. Édesanyja, aki a pincében elrejtőzve várta a sorsuk alakulását, bátorsággal indult fel a lakásukba, de az épületet egy bombatalálat érte. Az asszony életét vesztette, és Péter soha nem láthatta őt utoljára, így a világ legmagányosabb gyermekévé vált. Az apja Ausztriában pihen, jeltelen sírban, és a fiúnak csak a fájdalma maradt, hogy mindkét szülője nélkül kénytelen folytatni az életét.

Később kiszöktem a pincéből, ahol a sötétség elnyelte a valóságot. Tudtam, hogy a halottakat a ház elé helyezik, mint sorsuk árnyait. Reméltem, talán még egyszer láthatom Anyámat, de már csak a múlt emléke maradt. Az utca kietlen volt, a csend súlyos és elviselhetetlen. Csak a vérrel átszőtt hó bámult rám, mint a borzalom néma tanúja, hűvös és megsemmisítő. Nem tudom, mennyi ideig állhattam ott, a világ elmosódott körülöttem. Aztán, a már megszokott fegyverropogás mögött, hirtelen egy irtózatos recsegés és ropogás töltötte be a levegőt, mintha a valóság is megremegett volna.

„Felszabadultunk!” – fogalmazott Kutas, miközben a pesti gettó romjai között végre újra levegőt vehettek az emberek. A tragédia árnyékában 68 ezer embernek sikerült elérnie a túlélést, de a fájdalmas valóság az volt, hogy összesen 3000 temetetlen holttest várt az örök nyugalomra a Dohány utcai zsinagóga környékén.