A szeretet próbája olyan mély és összetett, mint egy tükör, amelyben megjelenik a lélek minden árnyalata. Ezekben a pillanatokban, amikor a nehézségek és kihívások elénk állnak, kiderül, mennyire vagyunk képesek igazán szeretni. A szeretet nem csupán szav

Egyedülálló balladát idézünk, amelynek kezdete így hangzik: "Édesanyám, drága anyám, csobánlegény voltam, / A patak partján pihentem, csendesen álmodtam. / Sárgás kígyó, esküdt ellenség, bújt kebelembe, / Aki merészel kivenni, fél karját megeszi..." E különleges művet Kallós Zoltán fedezte fel Moldvában 1963-ban, de nem ő volt az első, aki rábukkant. Pálóczi Horváth Ádám, a XIX. század eleji dunántúli költő és hagyománygyűjtő, már korábban, a magyar Orfeuszként ismert, feltárta ezt a balladát a Dunántúlon. A XX. század elején pedig Kodály Zoltán is felfedezte a művet, amikor a Nyitra megyei Ghymesben járt. Erdélyben pedig legalább negyven különböző változata él ennek a lenyűgöző balladának.

Lemezen 1968-ban jelent meg, akkor az énekesek nevét nem volt tanácsos kiírni, pláne a határon túl élőkét. Bajuk lett volna belőle. Én magam nem sokkal később jutottam hozzá, kisiskolásként, ám a dal és szövege meghatározta további sorsomat. Az énekes, aki nem előadja, hanem elmondja, elmeséli ezt a történetet, nem csak nekem indította el az utamat a népzene felé. Engem nem a hangszíne, a hangminősége, hanem egész lénye, a szavai fogtak meg. Mert amit énekel, azt ő tudja és érti is, pontosan.

Örök téma. Ki szeret igazán? Ki mit tenne meg értem? Ki adna többet, netán az életét is azért, hogy én megmaradjak? Már a görög mitológiában is megjelenik ez a történet. Apollón, a férfi szépség istene az Olümposzról való száműzetése után kilenc évig tartó büntetését Admétosz királynál töltötte. Miután a király igen jól bánt vele, felajánlotta neki, hogy megmenekülhet a haláltól, ha halála órájában valaki ezt megteszi, azaz meghal helyette. Az egész országban egyetlen ember, a felesége, Alkésztisz vállalta ezt a számára teljesen reménytelen és haszontalan tettet. De az éppen arra járó Héraklész megküzdött Thanatosszal, így Alkésztisz életben maradt, és tovább élhetett együtt a pár. Így vált Alkésztosz az örök, az igaz szerelem jelképévé. Később még dráma, sőt opera is készült a témáról, nem is egy.

Nézzük meg ezt a történetet, amely sokban emlékeztet a klasszikus görög mítoszokra! A főszereplőnk Csobán, egy fiatal pásztorlegény, akinek legnagyobb ellensége egy kígyó, ami a ruhájába bújt. Először az édesanyját keresi meg, és tőle kérdezi: "Talán édesanyám, talán kend kiveszi ezt a szörnyűséget?" Anyja azonban így válaszol: "Inkább a fél karomra mondok búcsút, minthogy a legényem nélkül maradjak." Vagyis inkább a saját életét féltette, mint a fiát, és elutasította őt. De nem hagyja cserben a fiát teljesen, tanáccsal látja el: menjen az apjához, hátha ott nagyobb szerencséje lesz. Sajnos, az apa is elzárkózik, mert ő is a saját karját félti. Csobán végül a bátyjához fordul, aki szintén nem a bátorságáról híres, de mégis egy jó ötlettel áll elő: "Menj el a mátkádhoz, talán ő segít neked!" A fiú elindul a mátkához, aki azonban a következőket mondja: "Inkább a fél karomra mondok le, minthogy a te boldogságodért kockáztassak." A lány, bár szeretne segíteni, aggódik, hogy a kígyó megeszi a fiút, ezért kéri őt, hogy fordítsa el a fejét, míg ő megpróbálja eltávolítani a kígyót. Csobán azonban így felel: "Nem fogom elfordítani a fejem, inkább a saját szememmel nézem végig." A lány ekkor figyelmezteti: "Ha sajnálom a fél karomat, akkor a kígyó téged is megeszik, és akkor nekem senkim sem marad." Az egész helyzet tele van feszültséggel és drámával, hiszen mindannyian a saját életüket féltik, miközben a szeretet és a bátorság próbája előtt állnak.

A fiú még mindig próbálja lebeszélni: "Gondolkojz meg jól már, hogy minek fogsz neki!" Ám a lányt nem lehet eltéríteni tervétől, megteszi azt: "Hát mikor belényúl, keresve keresi / Hát ott nincsen kígyó, nem kapja a kígyót. / Mikor azt kiveszi, mind szép sárig arany / Sírni fog a fiú, megöleli lányát."

Kiderül, hogy csak próbatétel, mégpedig az igazi szeretet próbája volt ez az egész, a fiú így akart megbizonyosodni arról, ki is szereti őt igazán. Egyetlen ember akadt csak, a mátkája. Sem anyja, sem apja, sem testvére nem vállalta a kockázatot. Így mondja ezt el: "Mátkám édes mátkám, engem csak te sajnálsz! / Nincsen édesapám, sem egy igaz anyám / Sem egy igaz bátyám, ki engem sajnáljon." Ráadásul mátkája aranyat, pénzt talált, amire igazán nem számított.

A szeretet egy puha takaró, amely körülölel és védelmez. Fontos tudni, hogy mindig akad legalább egy ember, aki igazán komolyan veszi a szavakat. Egy olyan személy, aki sokkal többet képes adni, mint azt elsőre gondolnánk. Mert a szeretet képes létezni szerelem nélkül, de a szerelem sosem lesz igazán teljes szeretet nélkül. Ezen elgondolkodva, felmerült bennem a kérdés: mi történne, ha én is úgy élnék, mint a legény, vagy ha csak próbára tenném a körülöttem lévőket? Talán lenne valaki, aki bátran szembenézne a kihívásokkal, aki nem hátrál meg a nehézségek elől. Ez talán nem tűnik soknak, de éppen elég ahhoz, hogy reményt adjon. Ahogyan a bölcs csángó asszonyok mondják: "Ha szeretnek, s ha szeretsz, te magad vagy a virág, és az áldott nap örökké rád ragyog..."