Az Egyesült Államokban a versenypopkultúra határozza meg a mozgásnyelvórák légkörét, míg Indiában egy mélyebb, spirituális mesterkultusz jellemzi ezeket az élményeket. Az amerikai órák gyakran a szórakozásra és a látványra helyezik a hangsúlyt, míg Indiáb

A Shifting Roots egy innovatív mozgásnyelv, amely Joe Alegado kreatív munkájának gyümölcse. Mint az ő első asszisztense, a világ számos pontján osztom meg ezt a különleges módszert. De mit is jelent számomra a "shifting" és a "roots" kifejezés? Az "elmozdulás" számomra a változás és a fejlődés folyamata, amely lehetőséget ad arra, hogy új perspektívákat fedezzek fel, mind a mozgásban, mind az élet egyéb területein. A "gyökerek" pedig arra utalnak, hogy minden fejlődésnek van egy alapja, egy stabil pontja, amelyből kiindulhatunk. Az én életemben ez a gyökér a tapasztalataimból, a tanulmányaimból és a közösségem támogatásából táplálkozik. E két fogalom együttesen inspirál, hogy folyamatosan keressem a lehetőségeket az új irányokban való elmozdulásra, miközben hű maradok a saját gyökereimhez és értékeimhez.

A Shifting Rootssal való kapcsolatom tulajdonképpen egy folyamatot felfedező utazáshoz hasonlítható. A világban sok helyen megofrdulhattam a tánc jóvoltából, Texastól Indiáig egymástól egészen eltérő kultúrákkal találkozhattam, sokféle közegben, nagyon különböző csoporttal dolgozhattam, emiatt érezhetem ezt, amit az előbb megemlítettem. Ha az ember belegondol, tulajdonképpen a Shifting Roots elnevezés egy kicsit önmagában is egy ellentmondásra épül, hiszen a roots, a gyökér valahova odaköt, ugyanakkor épp a shifting, a mozgás által tud egyre mélyebbre hatolni, egyre stabilabbá válni. Vagy talán nem is leköt, hanem az alapokhoz ad erősebb kapcsolatot... Azonban mintha ez az ellentétpar mintha kiegészítené egymást, ezáltal egyfajta teljességet hoz létre, ami a mozgásnyelvben megjelenik. Ez a teljesség jelen van a mozgásformában, oda-vissza hatással vannak egymásra. Így az elmélyülés általi magamra találás van ebben benne.

És az a fajta alkalmazkodóképesség, ami a folyamatos mozgáshoz, útkereséshez szükséges?

Ez igazán különleges, és valóban egyedivé teszi a történetedet. Az otthonom nem csupán egy hely, hanem az emberek és a pillanatok összessége, akikkel megosztom az életem. Apukám vajdasági gyökerei Szerbiából származnak, míg anyukám Magyarországon látta meg a napvilágot, de az ő anyanyelve lengyel, hiszen nagymamám csak itt tanulta meg a magyart. Ez a sokszínű háttér mindig is formálta a nézőpontomat: számomra a haza ott van, ahol a családom és a szeretet található, függetlenül a földrajzi határoktól. Gyerekkoromban a nyaraim hol Óbecsén teltek, hol pedig Lengyelországban barangoltunk, így megismerhettem nagymamám kulturális örökségét. Ez a gazdag kulturális mix valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy a kapcsolataimat nem a határok, hanem az érzelmek határozzák meg.

És hogyan hatott rád London, ahol a The Place Contemporary Dance Academyn tanultál?

Londonban fel kellett nőnöm, meg kellett tanulnom az önállóságot, és azt is, hogy mit jelent az, ha a körülmények nem ideálisak, ezért le kell csupaszítani a fókuszt a legfontosabb dologra. London irgalmatlan drága város, ezért dolgoztam az iskola mellett, viszont arra is figyelnem kellett, hogy a munka ne valami muszájból végzett dolog, hanem szakmai szükségszerűség és továbblépési lehetőség is legyen. Szerencsére akkor kezdtem intenzívebben dolgozni Joe-val, ami rengeteg tapasztalatot adott, és azt is hozta, hogy rátaláltam az utamra.

Ez volt az első alkalom, hogy Joe-val találkoztál?

Nem, ismertük egymást az ImpulsTanzról (1984-ben alapított bécsi nemzetközi táncfesztivál, amelyhez profik és amatőrök számára is nyitott workshopok, kurzusok kapcsolódnak - a szerk.), ahol egy kurzusán vettem részt. Én is klasszikus balettel kezdtem a táncot, a Balettintézetbe, majd Győrbe jártam, de hamar kiderült, hogy nem vagyok klasszikus balerinaalkat. A táncot viszont nagyon szerettem, nem akartam abbahagyni. Így kerültem a nagybátyám, Cserepes Gyula tanácsára Angelus Ivánhoz a Budapest Táncművészeti Szakközépiskolába, Iván pedig amolyan ösztöndíjként mindenkinek lehetővé tette, hogy nyaranta az ImpultTanzon két workshopra elmehessen. Én szinte random módon választottam Joe óráját, de azonnal azt éreztem, hogy megérkeztem, a helyemen vagyok, a testemnek jólesik ez a mozgásanyag.

Az iskolában négy évvel idősebbekkel voltam együtt, akik értelemszerűen előrébb tartottak nálam. Húztak magukkal, de mivel maximalista vagyok magammal szemben, folyamatosan az volt az érzésem, hogy nem vagyok elég jó, nem vagyok elég kreatív a koreográfiában, nem tudok mit kezdeni az improvizáció szabadságával. Voltak sikerélményeim, voltak kudarcélményeim, de a folyamatos keresgélésben nem találtam az egyensúlyt. Joe órája viszont pont annyira volt szabályozott és pont annyira volt szabad, amennyire nekem kellett. Miközben csináltam, nem a teljesítményre gondoltam, hanem arra, hogy jól érzem magam. Világossá vált, hogy erre van szükségem, hogy ezt szeretném csinálni. Aztán tanév közben átjártam Joe-hoz Bécsbe hétvégi kurzusokra, ő pedig látta, hogy nemcsak szeretem ezt a mozgásformát, hanem megy is.

Hogyan változott meg a viszonyotok? Hogyan lettél tanítványból partner?

Egy idő elteltével az oktatóm arra kérte, hogy lépjek előre az órák során, hogy támaszként szolgálhassak a többi résztvevő számára. Ahogy teltek a hónapok, a korából adódóan fokozatosan rábízta rám a földön végzett gyakorlatokat is. Lassanként kezdtem megismerni az órák struktúráját és a gyakorlatokat, de egyre inkább éreztem a vágyat, hogy ne csupán utánzóként vagy demonstrátorként létezzek, hanem mélyen megértsem a rendszert és igazán a magaménak tudhassam azt.

Ahogy egyre mélyebbre merültem a témában, úgy bontakoztak ki előttem a kapcsolódások, és egyre erőteljesebben inspiráltak új lehetőségek. Különös módon a rendszer keretein belül tapasztaltam meg a szabadság ízét. Joe észrevette, hogy ez a nyelv számomra nem csupán eszköz, hanem egyfajta személyes kifejezés, amit tisztelettel fogadok, és megengedte, hogy az általa kidolgozott mozgásnyelvet a saját elképzeléseim szerint alakítsam.

Ritkaság, hogy azt mondja egy mester: én is tanulok a tanítványomtól. Folyamatosan közeledtünk egymáshoz. Mindig bátran vihettem ötleteket, és ami működött, azt fokozatosan beépítettük. Nagyon tisztelem Joe nyitottságát, hogy még mindig nyughatatlan és keresgél. Hogy nem tekinti késznek vagy véglegesnek azt, amit megalkotott, hanem folyamatosan alakítja.

Van már olyan partnered, aki a tanítványodból nőtte ki magát?

Inkább úgy fogalmaznék: van egy nagyon kedves segítőm. Tízegynéhány évvel idősebb nálam, és ő is abban az évben volt először Joe-nál Bécsben, amikor én. Egyébként egyáltalán nem profi táncos, hanem az Austrian Airlinesnál légi utaskísérő, de annyira kitartóan és elhivatottan csinálja, hogy tökéletesen megbízom benne. Amikor felkértek, hogy tartsak kurzust Bolzanóban vagy az ImpulsTanzon, egyértelmű volt, hogy Christophe-ot kérem meg.

Az órákra nem csupán a táncművészet mesterei látogatnak, hanem azok is, akik szeretnék felfedezni a mozgás örömét és a ritmus varázsát.

Valóban, a civilek is aktívan részt vesznek, és ugyanolyan elánnal vetik bele magukat a munkába! Természetesen más motivációk hajtják őket: míg egy táncost a technikai kihívások vonzanak, addig egy táncszerető inkább az órák hangulata miatt érkezik. A mentalitásbeli eltérések inkább a kulturális háttérből fakadnak.

Az egyik véglet India, ahol egészen zavarba ejtő volt az a mesterkultusz, amivel rám tekintettek, és az a feszült, intenzív figyelem, ami ebből következik. Ezzel szemben Texasban rányomta a bélyegét a kurzusra az Amerikára jellemző "versenypopkultúra". Nagyon hasznos megtapasztalni ezeket a szélsőségeket, hogy ne lehessenek prekoncepcióim, hogy tudatosítsam magamban, soha nem szabad kész elképzelésekkel nekiindulni.

Az április 28-án debütáló "Bits and Pieces" valóban ezen az alapelven készült?

Ez a projekt számunkra valóban szívügy, és mindhárman, Joe, Katarina Vlnieškova - Joe első asszisztense Európában - és én, mély érzelmi kötődéssel viseltetünk iránta. A darab középpontjában Joe munkássága és a Shifting Roots áll, azonban nem követünk egy előre megírt forgatókönyvet. Ahogyan a cím is sugallja, az előadás érzelmek és élmények mozaikjaiból áll össze. Remélem, hogy ezek az egymás mellé helyezett emlékfoszlányok képesek lesznek visszatükrözni a köztünk lévő szeretetet. Akik ismerik Joe-t, és dolgoztak vele, valószínűleg személyesen is megérintődnek, de azok számára is, akik még sosem találkoztak vele, az előadás egyfajta bepillantást nyújt az ő világába.

A "Bits and Pieces" bemutatója számomra messze nem egy hagyományos esemény. Most először érzem, hogy valóban másképp készülök rá, hiszen sosem álltam még színpadon ennyire sebezhetően, teljes valóm kivetítve. Érdekes módon azonban nem érzem a szokásos aggodalmat; a maximalizmus nem bénít meg, mert tudom, hogy ez az a közeg, ahol igazán önmagam lehetek. Külön öröm, hogy mindössze két hét alatt elkelt az összes jegy az előadásra. Ez a hatalmas érdeklődés igencsak meglep, ugyanakkor megtisztelő is.

Számodra ez az este lehet egy összegzés, amelyben átgondolod az eddigi utadat, vagy talán egy új fejezet nyitánya a felnőtté válás izgalmas kalandjában?

Elsősorban a húgom születésnapját ünnepeljük, aki teljesen biztos abban, hogy ennek a rendezvénynek az oka az ő különleges napja! De komolyra fordítva a szót: ez valóban egy nehéz kérdés. Úgy érzem, mostanra elérkezett az idő, és a sors keze segítségével adott egy alkalmat, hogy közösen lépjünk a színpadra. Ebből a szempontból kétségkívül egyfajta összegzést is jelent. Három éve tanítok Bécsben, és tavaly már megtapasztaltam, milyen érzés kurzust tartani az ImpulsTanz fesztiválon; most pedig újra visszahívtak - így elmondhatom, hogy az önállósodásom útja elkezdődött. Miközben nem szeretnék elszakadni Joe-tól, ez a folyamat igazán hasonlít egy felnövéstörténet újabb fejezetére. Vagy ha már a Shifting Roots-nál tartunk: úgy érzem, mintha az a bizonyos gyökér egy újabb elágazáshoz érkezett volna.