Öleljük át a gyermekeinket minden alkalommal, amikor csak lehet!

a lányok néha csak mosolyogva forgatják a szemüket, amikor megkérdezem, hogy megölelhessenek. "Mama, már megint?" - mondják, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy ölelés naponta többször is megvalósul. Pedig számomra az ölelés a szeretet legszebb kifejezése, ami mindig felfrissít, és erőt ad. Az ölelések számomra nemcsak szavak, hanem érzelmek, amelyeket sosem lehet túlzásba vinni. Minden nap különleges, és minden találkozás egy újabb alkalom arra, hogy kifejezzem, mennyire fontosak nekem. Még ha néha nyafognak is, a szívem mélyén tudom, hogy az öleléseim mindig jó helyen vannak.

Jelenleg a gyermekeim, kicsiként, teljesen elzárkóznak a nyilvános ölelésektől. Amikor a nagyobbik lányom egy hétre táborba indult, előre figyelmeztetett, hogy otthon tudunk csak ölelkezni, mert a vasútállomáson ez nagyon ciki lenne, ha ott ölelném és puszilnám. Természetesen tiszteletben tartottam a kérését, így csak otthon öleltem meg őt. Meg az autóban is, kétszer.

Bevallom, nagyon szeretetteljes családban nőttem fel, de az ölelés sosem volt fontos része a családi kultúránknak, sőt. Inkább ilyen "érintésmentes", szavakkal érzelemkifejező volt anyukám, akitől szinte mindent, így aztán a szülőséget is tanultam. És

A sok érintés jelentette számomra az egyetlen tudatos eltérést az általa nyújtott, egyébként csodálatos és majdnem negyven évvel ezelőtt forradalminak számító, ám ma már inkább a megszokott normák közé tartozó szülői modellből.

Fiatal felnőttként gyakran tapasztaltam, hogy mély vágy ébred bennem az ölelések iránt. Anyukám később próbálta pótolni ezt a hiányt, de valahogy nem volt ugyanaz, mint amikor gyerekként folyamatosan éreztem az érintésekkel kifejezett szeretetet. Ezért, ha nem a közvetlen családom tagjaival kerülök öleléshelyzetbe, zavarba jövök, és nehezen boldogulok a szituációval. Pedig a vágy megvan bennem, csak felnőttként sokkal nehezebb ezt kifejezni és megtanulni. Tudom, hogy az öleléseknek számos jótékony hatása van, mégis nehéz ezt átültetni a gyakorlatba.

Ahogy a cikkből kiderül, az ölelés varázslatos módon oxitocint, vagyis a szeretet hormonját szabadítja fel. Egy friss kutatás szerint pedig ez a kedves gesztus a stresszhormon, a kortizol szintjét is csökkenti. Éppen ezért néha, amikor a lányaim kissé morcosan állnak az ölelések elé, el szoktam mesélni nekik, hogy éppen most segítek nekik megtalálni a belső egyensúlyukat. Szóval kár is ellenállniuk, inkább bújjanak bele az ölelésbe, mert ez csak jót tesz nekik!

Azt hiszem, a legtöbb szülő gyermekeik szívét és lelkét egészen felnőtt korukig táplálja a "gyógyító" puszi és ölelés varázsa. Nincs olyan seb vagy kék folt, ami ne kapna egy kis szeretetből fakadó csodát… persze, néha a varrás elkerülhetetlen, de általában egy ölelés, egy puszi és némi fertőtlenítő csodákra képes: az élet megy tovább. Így amikor a gyerekek bármilyen balesetet szenvednek, automatikusan a szülők karjaiba futnak, hogy megkapják azt a varázslatos ölelést, ami minden sebet begyógyít.

Sőt,

most, hogy elérkeztünk ahhoz az érzékeny korszakhoz, amikor éppen tanulják, hogy a lelki sérülések jobban tudnak fájni, mint a fizikaiak, ugyanilyen automatizmussá vált az is, hogy egy rossz nap után, egy barátnős összeveszéstől szenvedve, vagy akár csak egy testvérkonfliktus feldolgozására belemásznak az ölembe (ami azért vicces, mert a nagyobb pár centi híján akkora mint én), és összebújva beszéljük meg a nehéz helyzetet.

Természetesen, mint minden szülő, én is arra vágyom, hogy gyermekeim minél kevesebb nehézséggel találkozzanak az életben. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy ezek a kihívások elkerülhetetlenek, és bízom benne, hogy az öleléseim révén olyan megküzdési stratégiákat tudok számukra átadni, amelyek segítik őket a fájdalmas pillanatokban, amikor én éppen nem lehetek mellettük. Amikor különböző közösségekben figyelem őket, látom, hogy bátran fogadják a baráti öleléseket, ami megerősíti bennem a hitet, hogy jól felkészültek a világra.

a közelség megélése, ami mind hozzájárul a kis lények érzelmi fejlődéséhez. Amikor a karjaimban tartottam őket, úgy éreztem, mintha a világ összes boldogsága egyesült volna abban a pillanatban. Az a puha, meleg test, ami a mellkasomhoz simult, valósággal elvarázsolt, és minden egyes szívverésüket érezni akartam. Bár ők nem tudják, mit jelentett számomra ez az élmény, remélem, hogy valahol a tudatalattijuk mélyén megmaradt az a béke és szeretet, amit abban a pillanatban átéltek. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy nem minden szülőnek adatik meg ez a lehetőség, és hogy sokféle körülmény befolyásolja ezt. De hiszem, hogy a gyermeki fejlődéshez nem csupán a fizikai közelség szükséges, hanem az érzelmi támogatás is, amit a mindennapi tevékenységek során nyújtunk. Az összebújva etetés, a simogatás, a közös nevetések és a szeretetteljes pillantások mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a kicsik biztonságban és szeretve érezzék magukat. Ezek a kis, de jelentőségteljes mozzanatok képesek megerősíteni a köztünk lévő köteléket, és segítenek abban, hogy a gyermekeim felnőttként is bizalommal és szeretetteljesen forduljanak a világ felé. Mert végső soron a szülői szeretet nem csupán egy pillanat, hanem egy folyamatos, mindennapi odafordulás, ami formálja a jövőt.

A hordozás egy különleges és egyedi ölelési mód, amely lehetővé teszi, hogy a kezeink szabadon mozogjanak, miközben folyamatosan közel érezzük magunkat a babánkhoz. Ez a megoldás óriási könnyebbséget nyújt a szülőknek, hiszen így nem csupán a gyermekünk közelségét élvezhetjük, hanem emellett szabadon végezhetjük a mindennapi teendőinket is. Különösen, ha a családban kis korkülönbség van, a hordozás szinte elengedhetetlen társunkká válik a mindennapokban!

Aztán ahogy egyre nagyobbak lettek és egyre öntudatosabbak, hol ők csimpaszkodtak belénk, hol pedig azzal "büntettek" bennünket különböző dackorszakos helyzetekben, hogy nem lehetett érintéssel segíteni a megoldást. Amíg picik voltak, ezt nagyon igyekeztem tiszteletben tartani, de azért mindig elmondtam nekik, hogy sokkal könnyebben eljutunk a kibéküléshez és a kompromisszumhoz, ha akkor is megöleljük egymást, ha éppen mérgesek vagyunk.

Azért igyekeztem meghagyni az autonómiájukat is, ami - köszöni szépen - kialakult már. Így most, hogy elkezdődött a leválás előszobája náluk is (majdnem 10 és 11 évesek), néha akkor is megölelem őket, ha ők annyira nem szeretnék. Például amikor kiderül, hogy azzal, hogy délutánra programot szerveztem, ahelyett, hogy itthon vitatkoznánk arról, hogy mennyi a nyári szünetre fixált képernyőidő, "elrontottam az életüket". Bár még csak az elején vagyunk a tinikornak, azt már most látom, hogy sok humor és még több ölelés kell hozzá, hogy mindannyian ép idegrendszerrel keveredjünk ki az előttünk álló néhány évből. Szóval egy-egy békés pillanatban ki szoktam hangsúlyozni, hogy a sok ölelés azért is fontos, mert nekem is kell ám az a bizonyos oxitocintermelődés, hogy derűsen tudjam heti több alkalommal "elrontani" az életüket.