Az Andamán-szigetek egy varázslatos trópusi paradicsom, amely a Föld egyik legszebb és legizgalmasabb helyszíne. Ezek a szigetek, melyek India területéhez tartoznak, a Bengáli-öböl szívében helyezkednek el, és lenyűgöző természeti szépségükkel, gazdag ten

Enyhe melankóliával írom utolsó beszámolómat indiai utunkról. Az elmúlt hetekben szívembe zártam az embereket, kultúrájuk mélységes hatása alatt még ma is, egy hónappal visszatérésünk után olyan eleven minden, mintha évtizedekig éltem volna ott.

Na de hagyjuk a szentimetalitást. Végső soron el akarom árulni, hogy az Andamán-szigetvilág a természetkedvelők paradicsoma.

A 204 szigetből álló csoport az Indiai Unió irányítása alatt áll, még ha földrajzilag Thaiföldhöz közelebb helyezkedik is el. A legközelebbi repülőtér, Csennaiból (korábbi nevén Madrász) mindössze három és fél óra repülőutat igényel, hogy elérjük a szövetségi állam szívének számító Port Blairt. Hajóval azonban az út akár hatvan órát is igénybe vehet, természetesen a tenger viszontagságaitól függően.

Habár a szigetvilágon ősidők óta negroid törzsek élnek, sokáig a történelem vakfoltja maradt az egész terület. Az első feljegyzés a XV. századból, Marco Polo krónikásától származik. A Csodák könyvében az Andamán-szigeteket mint a farkasfejű mitikus lények otthonát említi meg.

A kannibalizmus mítosza is távol tartotta a felfedezőket ettől a tájtól. Etnológiai kutatások kétségtelenül bebizonyították, hogy az őslakók ellenségeik holttestét ugyan feldarabolták és elégették, de sohasem ették meg. A ceremónia háttere spirituális jellegű volt. Azt hitték, hogy a tűz nemcsak a testet, hanem a gonosz szellemet is elégeti. A rituáléval a falut védték az idegen inváziótól.

Marco Polo után háromszáz év csend honolt a világban, mígnem 1756-ban a dán gyarmatosítók felkeltették a figyelmet egy rejtett világ iránt. Később az osztrákok is érdeklődést mutattak, végül pedig 1789-ben a Brit Kelet-indiai Társaság uralma alá került a terület. A gyarmatosítás Dél-Amerikában tapasztalt következményei jól ismertek, és itt sem alakultak másként a dolgok. Az őslakók között elterjedt betegségek, mint a tüdőgyulladás, kanyaró és influenza, szörnyű áldozatokat követeltek, sok törzs létszáma drámaian csökkent. Egykor tizenkét félnomád népcsoport népesítette be a szigeteket, ám a gyarmatosítás következményeként csupán négy csoport maradt életben, azok, akik sikeresen elzárták magukat a külvilágtól. Ma az indiai kormány védi őket, és csupán huszonegy szigetre engedélyezett az idegenek látogatása, ahol a mozgásuk is szigorúan korlátozott.

A legdrasztikusabb módon a szentinelézek választották az elszigeteltséget. A mai napig sem ajánlott a szigetet közvetlen közelről megközelíteni. 2018 novemberében egy amerikai misszionárius próbálkozott a helyi lakosokkal való kapcsolatfelvétellel, de a partot sosem érte el, mivel lelőtték.

1858-ban Nagy-Britannia hivatalosan is büntetés-végrehajtási gyarmattá nyilvánította az Andamán-szigeteket, ahol a Port Blairben felépített Cellular Jail sötét falai mögé zárták az indiai függetlenség bátor harcosait. Az itt uralkodó embertelen körülmények olyan drámai helyzetet teremtettek, hogy a foglyok éhségsztrájkba kezdtek, kifejezve ezzel elkeseredett tiltakozásukat. A börtön falai között elszenvedett szenvedések végül Mahatma Gandhi és Rabindranath Tagore közvetítésének révén vezettek a foglyok felszabadításához. Ma a börtön helyén múzeum áll, amely a múlt emlékeit idézi fel. Bár egy ilyen történelmi helyszín megtekintése fontos lenne, én úgy éreztem, hogy a történelem sötét fejezeteinek felidézése most túl nehéz lenne számomra. Így inkább az Antropológiai Múzeumban barangoltam, ahol a sámánszobrok, a különféle hangszerek és a törzsi ereklyék lenyűgöző világába merültem el.

A leggyakrabban látogatott szigetek Havelock és Neil Island. Csodálatos napfelkelték, lélegzetelállító naplementék, végtelen pálmafákkal szegélyzett homokstrandok... Csupán a fiatal szerelem szebb, mint ez a part. Mi viszont már kinőttünk a romantika korából, s jobban zavartak a nászutasok szerelmes énekekkel kísért gyertyafényes vacsorái a strandon, mint amennyire élveztük a tengeri idillt.

Az első hajóval a titokzatos, őserdővel borított Long Islandra, vagyis a Hosszú-szigetre indultunk. Mindig is úgy képzeltem, hogy a dzsungel áthatolhatatlan falat képez, de az Andamán-szigetek rejtett ösvényei összekötik a településeket. Lenyűgöző érzés barangolni a hatalmas fák között, melyek deszkagyökerei háromszög alakban emelkednek, két-három méter magasságra nőve, miközben húsz-harminc méter hosszan kúsznak a szegényes humuszba. Ezek a gyökerek támasztják és táplálják a fákat, egyben védik a talajt az eróziótól. Csak néhány lépés után elértük az óceán partját, ahol az őserdő lábai már a víz széléig nyújtózkodtak. Egy végtelennek tűnő homokstrand tárult elénk, amelyen egy lélek sem tartózkodott: senki sem napozott, és senki sem keresett menedéket a hullámokban. Csak néhány bivaly pihent a tengerbe ömlő patak deltájában. Függőágyainkat feszítettük ki a fák között, és nem éreztünk örömöt, amikor a megrendelt dzsip megérkezett, hogy visszavigyen minket a szállásunkra.

Észak-Andamán szigetén, ahol a tenger hullámai lágyan morajlanak a parton, egy varázslatos éjszaka ígérete várt ránk. A telihold fénye ezüstös csillogással vonta be a tájat, amikor elhatároztuk, hogy meglesünk néhány hatalmas tengeri teknőst, akik ezen a csodás vidéken rakják le tojásaikat a puha homokba. Ezek a védett lények tudják, hogy miért választották ezt a titkos helyet, ahol senki sem zavarja meg a természet intimitását. Az éjszaka csendjét azonban egy figyelmeztető tábla törte meg, amely a krokodilokra figyelmeztetett, így a függőágyban való alvás ötlete gyorsan elillant, és a kaland helyett egy másik megoldás után kellett néznünk. Kalandunk tehát nemcsak a teknősök megfigyeléséről szólt, hanem a természet tiszteletéről és a biztonság kereséséről is.

Diglipurban már égett a föld a lábam alatt, délre akartunk menni, a Kis-Andamán nevű szigetre. A hajóra négy napot kellett várnunk. Hamar elfelejtettük a hosszú út strapáját. A civilizáció zajától távoli üdülőhely szabadtéri vendéglője körül kis zöld ártalmatlan kígyók siklottak a bokrok ágain, tarka madarak billegtek mindenütt, s a bátrabbak egy asztalon egy banánfürt gyümölcseit csipegették. Egy hosszú asztalnál reggelizett egy francia család. Szörfölni jöttek. Melléjük telepedtünk. Kiderült, hogy ez a nehezen elérhető sziget egy rejtett szörfös paradicsom. "Jók a hullámok, a part néptelen, a kaja finom, s valljuk be", hajolt bizalmasan hozzánk a fiatalember, "manapság sehol sem bérelsz egy ilyen házat egy dollár alatt. Tökéletes. Mi már három éve ide járunk." Az Atlanti-óceántól a világ másik végére utaznak szörfözni. Le a kalappal!

Reggeli után egyenesen a tengerpartra indultunk. Mögöttünk a trópusi dzsungel impozáns fái emelkedtek, míg előttünk az óceán ragyogó azúrkék színben pompázott, és a fehér homokstrand végtelennek tűnt. Igazi képeslapra illő látvány. Hamarosan egy kis csoportra lettünk figyelmesek, akik felénk tartottak. Önkéntes szemétgyűjtők voltak, akik fáradhatatlanul szedték össze a műanyaghulladékot. Megmutatták nekünk a plasztiküvegek címkéit: a legtöbb Thaiföldről vagy Mianmarból érkezett. Közel hétszáz kilométert utaztak az árral, míg ideértek. Szegény óceánok, milyen szomorú sorsra jutottak!

Sokat barangoltunk az őserdőben. A csapás szélén kis oltárokra, elhagyott áldozati helyekre bukkantunk. A parthoz közeledve helyenként mély lyukak tátogtak, amikben zölden csillogott a víz. Liánok csüngtek fölöttük, amelyek a lyukakba esett vándorlót megmenthetik a fulladástól. Ezek már annyira közel vannak a tengerhez, hogy a vízszintjük az apállyal és dagállyal változik.

Bár tisztában voltunk azzal, hogy a helyi törzsek rendkívüli, szinte már-már felfoghatatlan izolációban élnek, mégis alábecsültük az utazási korlátozásokkal összefüggő kihívásokat.

Kis-Andamán nem annyira aprócska, mint ahogy a neve sugallja. A területét azonban a törzsvédelem szigorú szabályai szűkítik le a turisták számára. Két évszázaddal ezelőtt az onge törzs népesítette be ezt a szigetet. A XIX. század közepén a helyi lakosság számát 5.000-re becsülték, ám mára már csak két településen, az északkeleti és a déli oldalon él néhány család. Az idegenek számára elérhetetlenek, és még más szigetlakókat sem engednek be falvaikba.

Szintén tiltott területen élnek a nikobárok. A kerek arcú, dél-ázsiai származású emberekkel találkoztunk az utcákon, piacon, de falujukat nem szabad meglátogatni. Barátságosan mosolyogtak, egy asszonnyal sikerült beszélgetnem is. Mobiltelefonján képeket mutatott nekem a családjáról, de amikor megkérdeztem, hogy lefényképezhetem-e, felállt s búcsúszó nélkül otthagyott az út szélén. Egy másik alkalommal egy nikobár vadászt láttunk az erdőben. Mezítlábas ember a nagy fák között, puska a hátán, vállán egy tarisznyából kilógó, frissen lőtt madár teteme - jobb fotómotívum alig képzelhető el. Helyi vezetőnk szokatlan szigorral leintett. A fényképezőgép dühbe guríthatja őket, s akkor kiszámíthatatlanokká válhatnak. Tőlem távolt állt egy fegyveres férfi felingerlése, de tudatlanságom könnyen veszélybe sodorhatott volna. Jó, hogy erdei kalandjainkon mindig helyiek kísértek.

Minden utazás valamikor véget ér. Elbúcsúztunk a varázslatos strandoktól, az őserdőtől, a sok melegszívű embertől, de emlékeink lelkünkben örökre zsonganak.