Az a különleges lény, aki hónapokon át a föld mélyén rejtőzködött, és megállította az időt, mintha csak a világ zűrzavara elől bújt volna el. Az underground sötétjében felfedezett titkok és elfeledett álmok között találta meg saját magát, miközben a külső

1962. szeptember 14-én reggel riporterek és bámészkodók gyülekeztek a francia-olasz határ közelében az Alpokban. Mindenki a Scarasson-barlang bejáratát, azaz egy sötétbe vesző hasadékot nézett, amibe kötelet eresztettek le. Nem sokkal később egy alacsony férfit húztak fel. A férfi sötét lencséjű szemüveget viselt, hogy ne zavarja a napfény, és láthatóan nehezen mozgott, azonnal a közelben várakozó helikopterhez szállították.

Ez azonban nem egy szokványos mentőakció volt; a férfi, Michel Siffre, saját elhatározásából töltött el 63 napot a 114 méteres mélységben.

A geológus végzettségű Siffre ekkor 23 éves volt. Gyerekkorától fogva vonzotta a barlangok titokzatos világa, ami arra ösztönözte, hogy a Sorbonne Egyetem geológia szakát válassza, hiszen a föld mélyének rejtelmeit szerette volna feltárni. 1961-ben felfedezett egy lenyűgöző földalatti gleccsert az Alpokban, csupán néhány kilométerre Nizzától, szülővárosától. Napokig tanulmányozta ezt a különleges helyet, több mint két héten át elzárva maradt a felszíntől. E két hét során azonban ráébredt, hogy ami igazán foglalkoztatja, az nem csupán a föld mélyének titkai, hanem az emberek viselkedése ebben az elzárt, sötét világban.

Ezért ment vissza 1962 nyarán a föld alá, de ekkor már két hónapra. Azt kutatta, hogyan változik az időérzékelése, ha egyáltalán nem látja a napfényt, és nincsen időmérésre alkalmas tárgy a keze ügyében.

"Létrehoztam egy egyszerű tudományos protokollt. Állítottam egy csapatot a barlang bejáratához. Felhívtam őket, amikor felébredtem, amikor ettem, és közvetlenül lefekvés előtt. A csapatomnak nem volt szabad felhívnia engem, nehogy bármilyen fogalmam legyen arról, hogy kint épp hány óra van. Anélkül, hogy tudtam volna, létrehoztam az emberi kronobiológia tudományterületét. Jóval korábban, már 1922-ben felfedezték, hogy a patkányoknak van egy belső, biológiai órájuk. A kísérletem azt mutatta, hogy az embereknek, ugyanúgy, mint az alacsonyabb rendű emlősöknek, szintén van ilyen órájuk" - mondta Siffre egy 2008-as interjúban a Cabinet magazinnak.

Siffre nem nagyzolt: saját magán elvégzett kísérlete tényleg az emberi kronobiológia alapjait fektette le. Ez a tudományág vizsgálja az emberi szervezet működése és a Nap-Hold-ciklus közötti összefüggéseket.

A kutató két érdekes jelenséget figyelt meg az 1962-es kísérlete során. Először is, amikor a napfény és az óra hiányában saját magának kellett meghatároznia az alvás és ébrenlét ritmusát, észrevette, hogy az alvási ciklusai meghosszabbodtak. Míg a normál ciklus 24 órás, az ő esetében ez 24 óra 30 percre nyúlt, ami megerősítette azt a tézist, hogy az ember rendelkezik egy belső biológiai órával. A második felfedezése az időérzékelés lelassulására vonatkozott. A kísérlet részeként Siffre minden alkalommal, amikor a felszínre telefonált, megmérte a pulzusát, majd a telefonban 120-ig számolt, ügyelve arra, hogy ez a folyamat körülbelül két percig tartson, vagyis a másodperceket kellett figyelnie. A barlangból való leereszkedés után még viszonylag pontosan tartotta a két percet, de a kísérlet végére ez az időtartam már öt percre nyúlt, mire eljutott a 120-ig. Ez alapján Siffre a barlangban eltöltött két percet úgy élte meg, hogy az feljebb öt percnek felelt meg.

Az idő múlásának észlelése Siffre számára egyre zavarosabbá vált, ahogy a napok teltek. Július 16-án lépett be a barlang sötétségébe, és a kísérletét szeptember 14-re tervezték. Amikor a társai ezen a napon jelezték, hogy hamarosan felhozzák, ő meglepetten reagált, mivel úgy hitte, még mindig augusztus 20-a van. 2008-ban adott interjújában kifejtette, hogy a mélyben eltöltött idő alatt a memóriája fokozatosan elvesztette az időkeret érzékelését; a mindennapjai összefonódtak, és már nem tudta felidézni, mit csinált az előző napokban.

Siffre kísérletét a hatvanas években csapata több tagja is megismételte, és újabb változást figyeltek meg, amit Siffre-nél nem: a többség egy idő után a napfénytől elzárva 48 órás alvás-ébrenlét ciklusokra állt át: 36 órás ébrenlétet 12 órás pihentető alvás követett. A barlangba zárt emberek általában remekül aludtak, és az alvásminőségüket elemezve a kutatócsoport rájött arra is, hogy minden tízpercnyi ébrenlét átlagosan egy perccel növeli az úgynevezett REM (azaz gyors szemmozgásos) alvási szakasz hosszát. Ebben az alvási szakaszban szoktak álmodni az emberek. Kiderült továbbá, hogy minél többet álmodik valaki az előző éjjel, azaz minél hosszabb az REM alvási szakasza, annál rövidebb másnap a reakcióideje.

A 36 órás folyamatos ébrenlét és a gyors reakcióidő természetesen azonnal felkeltette a francia hadsereg figyelmét, és a hidegháborús készülődés jegyében jelentős forrásokkal támogatta Siffre csapatának további kísérleteit.

Maga Siffre tíz évvel később, 1972-ben tért vissza a föld alá, ezúttal a texasi Del Rióban, a Midnight Cave nevű barlangba ereszkedett le összesen 205 napra, azaz majdnem hét hónapra. Itt már neki is sikerült átállnia a 48 órás alvás-ébrenlét ciklusra, de azt nem tudta, miért nem sikerült korábban, ahogyan azt sem, hogy miért áll be ilyen sok embernél a 36 órás ébrenlét és a 12 órás intenzív alvás váltakozása. Siffre azt mondta, ő maga semmi különbséget nem érzett a 48 órás és a 24 órás napok között, és amikor a barlangnaplóját elemezte később, akkor sem vett észre semmilyen nyomot, ami arra utalt volna, hogy a 48 órás napokat máshogy érzékelte volna.

A texasi kísérlet azonban sokkal inkább megviselte a tudóst, mint a tíz évvel korábbi. 79 nap után elromlott a lemezjátszója, feljegyzései és könyvei pedig penészedni kezdtek, idővel súlyos depresszióba esett. Egyetlen társasága egy, az élelmiszerkészleteit fogyasztó egér volt, de amikor megpróbálta elkapni az állatot, véletlenül agyonnyomta, ez pedig tovább rontott a mentális állapotán. Így az idővel kapcsolatos kutatásai mellett önkéntelenül azt is igazolta, milyen súlyos hatással lehet az elhagyatottság és a magány az ember pszichés állapotára.

Ilyen hosszú időre Siffre soha többé nem ment vissza a föld alá, és 2008-as interjújában azt mondta, szerinte már nem is fog senki hasonló kísérleteket szervezni, mert a mai tudományetikai normák szerint nem is lehetne ilyesmit engedélyezni. Első elvonulása idején például folyamatosan vizes volt a lába, a francia barlangban ugyanis nagyon magas volt a páratartalom. Egy alkalommal a testhőmérséklete 34 fokig hűlt. Említett egy 1964-es kísérletet is, amikor egyik bezárt kutatótársa egyszer 34 órán át aludt folyamatosan. A felszínen nem voltak biztosak abban, hogy egyáltalán él-e még a férfi, hiszen tudomásuk szerint soha senki a világon nem aludt még ilyen sokáig, ezért 33 óra után Siffre elkezdett leereszkedni a barlangba, hogy ellenőrizze, mi van a társával. A barlangban lévő kutató azonban a 34. órában horkantott egyet, ebből győződtek meg a felszínen lévők, hogy még mindig él, és néhány perc múlva telefonált is a felszínre a szokásos pulzusmérés miatt. Siffre szerint ma már az orvosok soha nem engedélyeznék, hogy valaki ilyen kísérletbe fogjon.

A geológus ismételten alámerült a föld mélyébe, hogy hosszabb időt töltsön ott, 1999 novemberében. Magával vitte a pezsgőt és a libamájpástétomot, hogy e különleges alkalmat méltóképpen ünnepelje az új évezred beköszöntével. Végül azonban négy nappal később, 2000. január 4-én bontotta fel a pezsgős palackot, így lemaradt az ünneplésről. Csak februárban tette meg a visszatérést a felszínre.