**Boldogságkeresés tízévesen - Nyári szünidő 47 évvel ezelőtt** Egy nyári reggel, a nap első sugarai már a régi fák lombjait simogatták, amikor a tízéves gyerekek csoportja izgatottan gyűlt össze a falu szélén. 47 évvel ezelőtt, egy olyan világban, ahol

A nyári szünet valaha teljesen más élményt kínált, mint amit ma tapasztalunk. A szabadság és az időtlenség szelleme uralta ezeket a napokat. Most, negyvenhét év távlatából, Both Gabira egy régi nyári nap emléke vetült, amikor tízéves kisgyermekként őszintén hitte, hogy felfedezte a boldogság kulcsát.

Ismét egy légy zavarja meg a reggelem, ahogy szinte minden hajnalban. Dühös mozdulatokkal próbálom elűzni, mert szívesen merülnék vissza az álom tengerébe, de hiába. A kis szárnyas betolakodó újra és újra visszatér, mintha az álmok világát őrizné.

De miért pont mindig az orromra repül ez a dög? - teszem fel ezt az értelmetlen kérdést, miközben lassan felküzdöm magam az ágyból. Szokás szerint a redőny résein átszűrődő fénycsíkokat figyelem, amelyek úgy tűnnek, mint apró aranysugarak. Ha erősen dörzsölöm a szememet, még csukva is úgy érzem, mintha csillogó fénybuborékok táncolnának előttem. Ki tudja, honnan jön ez a belső ragyogás? Furcsa, hogy csukott szemmel is látom ezt a varázslatos látványt, de amikor végre kinyitom őket, a fény még egy darabig velem marad, mintha titkos kísérőm lenne a nap első óráiban.

Első lépéseim mindig a kert felé vezetnek. Nem azért, hogy a növények szépségét csodáljam, hanem mert az udvari vécé felé tartok. A lakásban sajnos nincs vízbekötés, így ez az egyetlen lehetőségem. Az ott uralkodó orrfacsaró szag gyakran hányingert okoz számomra. A vécé bizony büdös, és sajnos nem tudok mit tenni ellene. Muszáj elviselnem.

A budi mellett balra van a malacól, jobbra a trágyadomb, az is erősen szaglik, de most mégis nagyon közel megyek hozzá. Egy hatalmas, lenyűgözően szép, bársonyos hatású, rikítóan okkerszínű állatot látok rajta. Lassan mozog. Soha nem találkoztam még ennyire különös élőlénnyel. Lehet, hogy lótetű? Nem tudom, meddig bámulom, keményen küzd az elemekkel, hogy ne süllyedjen bele a trágyába, végül megsajnálom, és egy vastag szőlővenyigét dobok oda neki. Megvárom, amíg belekapaszkodik, aztán elűznek a szagok.

Visszafelé még megvakargatom a barátságos malacok hátát. A legkedvesebb közülük Öregnek hívják. Kicsit szomorúan figyelem, ahogy egyre csak hízott. Boldogan dörgöli magát a rácshoz, miközben gyengéden simogatom a hátát. Apró bőrpikkelyek maradnak a kezem nyomán. Szegény Öreg még nem sejti, hogy november végén vagy december elején, sikítva fog úszni a vérben, míg én befogott füllel bújok a dunyha alá, hátha így elkerülöm a halálhörgését. De hiába, ez a hang mindent áthat, azt hiszem, erre mondják, hogy velőtrázó.

A kerti kútnál állva kezet mosok, ahol a víz nem alkalmas ivásra. A zöld színű húzókar fémes illatát is eltávolítom ilyenkor, ahogy a víz csobogása körülölel.

A konyha félhomályban úszik, ahol a "viaszkos" asztalterítő ragyogóan csillan meg. Az asztal lábánál, két élénkpiros zománcos kannában várakozik az ivóvíz. Ez az a különleges artézi víz, aminek a jelentését sosem tudtam pontosan, de a hangzása magával ragad, és valahogy mindig elvarázsol.

Mondogatom magamban sokszor egymás után: artéziartéziartéziartéziartézi egészen addig, míg értelmét nem veszti. Mint minden szó, amit sokáig ismételgetünk...

A kupába vizet töltök, amit a kanna tetején lévő, pohárszerű fedél miatt így hívunk. Csupán annyi maradt az alján, hogy egy korty zománcízű víz nekem is jusson. A kanna alján lévő vízkőből is iszok egy keveset, köpködök egyet, majd sóhajtva felkapom az egyetlen rövidnadrágomat és a csíkos bukléfelsőmet. Belebújok a utcai papucsomba, ami egy kicsit megemel, így két centivel magasabbnak tűnök, aztán elindulok a vásártéri sarok felé a két üres kannával a kezemben. A kék nyomós kútból zúdul az artézi víz a piros kannámba. Ha elfárad a karom, lábammal nyomom tovább a kutat, de ilyenkor mindig attól rettegek, hogy be fogok pisilni. De amint a kannák megtelnek, ez a hirtelen érzés gyorsan elszáll.

A két teli kanna kiegyensúlyoz, de azért lassabban bandukolok vissza a 14 literrel. Talán elég lesz estig a víz, nem kell ma háromszor fordulni.

Már megint korgó hangokat hallat a gyomrom, pedig jó alaposan megöntöztem magamat a kútnál. A hasamban pedig olyan zúgás hallatszik, mintha egy kis vízgyár üzemelne odabent.

Kinyitom a hűtőt, és ott találom a zacskós tejet, egy megkezdett savanyúságot, és a margarin csomagját. Mindhárom dolog távol áll tőlem. A vaj viszont a gyengém, de sajnos az ára az egekben van.

Ismét elérkezett a reggel, és a spájz sarkában ott áll a piros zsírosbödön, mint egy régi jóbarát. Kiveszek belőle egy jó nagy adagot, és a friss kenyérszeletre kenem. Aztán jön a cukor, mint egy édes hóesés, megcsillanva a zsíros felületen. Az íze eltelít, és a reggel szürkesége hirtelen színesebbé válik. Ez az én kis rituálém, ami minden nap újra és újra megismétlődik.

Kerengek a házban, megnézem, hogy az előszoba kisasztalán lévő fadobozkában van-e valami újdonság. Nincs. Pár hajcsat, gumi, ki tudja, mit nyitó kulcsok, néhány apró szög.

Kezembe veszem a tegnap ezredszerre is kiolvasott könyvemet, évzáróra kaptam jutalomként: "Az olvasás tantárgyban elért kitűnő eredményéért". Elmondhatatlanul büszke vagyok arra, hogy van egy SAJÁT könyvem. Nem könyvtári. Nem kell soha megválnom A csudálatos Mary-től. Mindig úgy sajog a szívem, amikor muszáj visszavinnem a könyvtárba a kikölcsönzött könyveket. Úgy érzem, amit már elolvastam egyszer, mind az én saját történetem: igazságtalanság, hogy az a sok csudálatos könyv, ami a könyvtárban van, nem az én polcomon sorakozik.

Ma nem tudom, pontosan melyik nap van, de remélem, hogy a könyvtár nyitva tart, mert szeretném újra kezemben tartani A Csodálatos Mary visszatér című könyvet. Eddig csupán háromszor olvastam, de mindig új élményt nyújt. Odalépek a konyhai villanykapcsoló fölött lógó naptárhoz, hogy megtudjam, ma könyvtári nap van-e.

Fejből tudom az egész januárt, annyiszor végigolvastam már: újévábelgenovévasimontituszboldizsárattilagyöngyvér (levegő) marcellmelániaágotaernőveronikabódog...

A napokat képtelen vagyok megjegyezni, de arra mindig emlékszem, hogy tegnap milyen név szerepelt a naptárban.

Pechemre hétfő van. Szünnap. Ja, persze, tegnap húsleves volt és csirkepörkölt. A konyhában ázott csirketoll és vér szaga szállt. Nem bírom végignézni a csirke lenyakazását. Sírhatnékom támad tőle.

Csalódott szívvel lépek ki a házból, és a szemem a közeli focipályára vándorol.

Annyira elképzeltem már a könyvtár hűvösét, az isteni könyvszagot, a betűtengert, ami mindig reményt ad arra, hogy ne csak az lehessen, ami van, hanem az is, ami most nincs, de mégis létezik.

Rajtam kívül senki nincs kint a pályán. Fölmászom az eperfára, a fehér a kedvencem, de azt már lelegeltük, a piros is finom, csak megfesti a kezemet, és ha rácsöppen a ruhámra a leve, akkor lecsesznek érte. Pár szemet eszem, de nem vagyok éhes. Inkább üldögélek az ágon, jó messzire ellátni innen. A Mátra felé nézek, bár nagyon messze van, de idelátszódnak a hegyek. Elvágyódom. Annyiszor lódítottam már a többieknek, hogy elsétáltam odáig és vissza... néha még magam is elhiszem. Nem tudom, meddig ülök ott, valószínűleg elég sokáig, mert megint éhes leszek.

Hazatérve, alaposan szemügyre veszem a kamrát. Semmi újat nem találok. Csak a megszokott, állandó dolgok sorakoznak körülöttem.

A zsíroskenyér nem vonz. Kíváncsian nézek a befőttesüvegek mögé, mintha ott valami titkos kincset fedeznék fel. Az aranydobozos sertésmájkrém igazi ritkaság, csak nem találom a konzervnyitót, de ez nem akadályoz meg. Kimegyek az udvarra, a favágó tőkéjére helyezem a konzervet, majd egy százas szöggel nekilátok. A szekercével furcsa, de szórakoztató módon lyuggatom a doboz tetejét. Néhány alkalommal lepotyog a tőkéről, de nem aggódom érte. Végül sikerül egy olyan nyílást vágnom, amin a legkisebb kiskanalunk is átfér. Kicsit több mint egy órát töltök ezzel a kreatív mókával, de a végén jól lakom az eredménnyel.

Unatkozás fogságában vagyok. Elhatározom, hogy kimegyek a kertbe, és leszedek néhány korai szőlőszemet, majd ráakadok egy nem éppen tökéletes nyári almára is. Az almából ki kell vágnom azt az egyetlen férges részt, ami a gyümölcs belsejébe fúrta magát. Ahogy belépek a konyhába, a hirtelen sötétség szinte megüt, alig látok valamit a kinti fény után. Felkapcsolom a lámpát, pedig tudom, hogy napközben nem lenne szabad, hiszen az áram drága. Kivágom a kukacot, és falatozni kezdek az almából. Aztán, nem is tudom, miért, újra a naptár elé állok: újévábelgenovévasimontituszboldizsárattilagyöngyvér (levegő) marcellmelániaágotaernőveronikabódog...

Itt elakadok. A Bódog lehet, hogy mégis inkább Boldog lenne? Ahogy a szóda is szolda szerintem, csak mi itt, falun másképp beszélünk, mint a városiak. Nem olyan előkelően.

Valószínűleg a naptárban is tévedtek, hiszen nem Bódog az, hanem Boldog. És hirtelen ráeszméltem: ó, hát persze, most már tudom, hol találom meg a boldogságot!

Eltekerek bicajjal Boldogra. A szomszéd falu, ismerem az utat, csak a gáton kell végigmenni, és ott is vagyok. Fölveszem a zöld aprókockás ingemet és a kék dzsörzénadrágomat. Ünneplőnek számít, de most úgy döntök, ünnep van. Kell a hosszúnadrág, azt mondták az időjárás- és vízállásjelentésben, amit szertartásosan mindig végighallgatok, hogy délutánra eső várható.

Átbarangolok a Boldog gát mentén. Út közben egy gyönyörű madár tűnik fel, hosszasan repül előttem, mintha csak az irányt akarná megmutatni. Messziről úgy tűnik, mintha kék színben pompázna, de hiába igyekszem, nem tudom utolérni. Talán nem is kék, csupán a képzeletem játéka?

Az ég felhősödik, de csupán néhány csepp eső hullik, mire megérkezem Boldog főutcájára.

Rám szegeződnek a tekintetek. Ki ez a titokzatos alak? Miért van itt, és mit keres közöttünk?

Néhány hasonló korú gyerek cselleng mellettem: egy apró területre telepedtek le, a templom melletti padon ücsörögve. Kíváncsian faggatnak, hogy ki vagyok és miért érkeztem ide.

Nem adok közvetlen választ, inkább visszakérdezek: vajon tényleg boldog az, aki Boldogon él?

Nevetnek rajtam, gúnyolódnak, nem bírom tovább hallgatni, csalódottan indulok haza.

Valóban azt gondoltam, hogy ennek a falunak a gyönyörű neve azt jelzi, hogy aki itt él, az megtalálja a boldogságot.

Hát én még Boldogon se lehetek boldog? - kiáltok föl a töltésen. Annyira megrémülök a saját hangomtól, hogy majdnem lezuhanok a meredeken.

Aztán valahogy mégis elnyeli a szívem a béke, talán mert sikerült elkerülnöm a mélybe zuhanást.

Nem számít, a holnapi nap már a könyvtár ajtajának kinyílásával kezdődik. Talán tényleg ott rejtőzik a boldogság.