Egy friss ENSZ-jelentés alapján megállapítható, hogy a dokumentumokat szinte senki sem veszi a kezébe, így azok hatása minimálisra csökken.
A rendszeres találkozók és a papíralapú feladatok óriási terhet jelentenek, amelyek a szervezetet a válság küszöbére juttatják.
A világszervezet 80. évfordulója alkalmából saját működésére vetett egy szigorú pillantást: az ENSZ belső elemzése alapján évente több mint ezer hivatalos dokumentum kerül nyilvánosságra, ám ezek túlnyomó része gyakorlatilag ismeretlen a nagyközönség számára. A szervezet működését felülvizsgáló reformjelentés hangsúlyozza, hogy a túlzott számú jelentés és ülés komolyan veszélyezteti a rendszer hatékonyságát, miközben a nemzetközi közösség egyre inkább kétségbe vonja az ENSZ szerepét és eredményességét.
António Guterres főtitkár márciusban elindította az "UN80" elnevezésű reformprogramot, amelynek célja a bürokratikus terhek csökkentése, a jelentések készítésének racionalizálása és a tényleges hatékonyság fokozása. Ezt a célkitűzést a digitalizáció és a korszerű technológiai megoldások alkalmazásával kívánja elérni.
A legfrissebb belső értékelés alapján 2023-ban az ENSZ titkársága 1.100 jelentést állított össze, ami 1990-hez viszonyítva 20%-os növekedést jelent. Emellett több mint 27 ezer megbeszélést is támogattak, 240 különböző szervezeti egység bevonásával. Ez a jelentős apparátus már önmagában is komoly terhet ró a szervezetre, de igazán aggasztó, hogy a legtöbb készített dokumentum olvasatlan marad. A beszámoló szerint az ENSZ-jelentések csupán öt százaléka éri el az 5.500 letöltést, míg minden ötödik dokumentum alig ezer letöltést generál, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy valóban el is olvassák őket.
A kérdéskör nem csupán technikai aspektusokat érint, hanem mély politikai, stratégiai és identitásbeli dilemmákra is rávilágít. Az ENSZ-t a második világháború utáni időszakban hozták létre azzal a szándékkal, hogy megakadályozza a háborúk kirobbanását és előmozdítsa az államok közötti együttműködést. Az alapító öt nagyhatalom – az Egyesült Államok, a Szovjetunió (ma Oroszország), az Egyesült Királyság, Franciaország és Kína – által megalapított szervezet akkoriban 51 tagállammal kezdte meg működését, míg mára már 193 ország a tagja. A kibővült tagság ellenére egyre többen érik kritikák a szervezetet, mivel úgy vélik, hogy nem tudja hatékonyan alkalmazni magát a 21. század politikai és gazdasági kihívásaihoz.
A kritikus hangok sorában kiemelkedő szerepet játszik Oroszország és India véleménye, amelyek szerint az ENSZ-nek sürgősen alkalmazkodnia kellene a globális hatalmi átrendeződésekhez, és szélesebb teret kellene biztosítania a fejlődő országok képviseletének. Vlagyimir Putyin egy korábbi BRICS-csúcson hangsúlyozta, hogy a világszervezet reformja elkerülhetetlen, míg India külügyminisztere, S. Jaishankar ironikus hasonlattal illette az ENSZ-t, amelyet egy "öreg céggel" vetett egybe. Szerinte a szervezet már nem képes lépést tartani a változó világgal, de még mindig ragaszkodik a megszokott helyéhez.
Guterres viszont kitart amellett, hogy az ENSZ alapértékei ma fontosabbak, mint valaha. Ez a kijelentés azonban nehezen védhető abban a közegben, ahol a szervezet saját maga is beismeri, hogy elveszik a bürokrácia útvesztőjében, miközben a nemzetközi közösség egyre többször hagyja figyelmen kívül a döntéseit, ajánlásait és jelentéseit.
A kérdés tehát messze túlmutat azon, hogy mennyire ismertek az ENSZ-jelentések; sokkal inkább arra irányul, hogy a szervezet mennyire képes megújulni, releváns maradni, és hatékonyan reagálni a jövő kihívásaira – legyen szó háborúkról, klímaváltozásról vagy társadalmi igazságtalanságról. Az a tény, hogy a válaszok sokasága elmerül a papírhalmok tengerében, nem elegendő ahhoz, hogy egy nyolc évtizedes intézmény az évtized kihívásaira érdemi vezetőként lépjen fel a 21. században.
