"Európa megosztottságáról van szó, miközben az Egyesült Államok is hol ide, hol oda ingadozik."

1989-ben a világ politikai tája izgalmas fordulatokat ígért: a hidegháború végével új remények születtek, és a globális világrend átalakulása egyfajta optimizmust hozott magával. Ma azonban, amikor a világrend változásairól beszélünk, sokkal inkább riadalmat keltő híreket hallunk. Mi állhat ennek a hátterében? Valóban van okunk a félelemre, és ha igen, mitől kell tartanunk? Erről a kérdésköről beszélgettünk Romsics Gergely történésszel, a HUN-REN Történettudományi Intézet kutatójával, aki mélyebb betekintést nyújtott a jelenlegi helyzet összetettségébe és a jövőbeli kihívásokba.

Mit is takarnak valójában a drámai bejelentések, amelyek azt ígérik, hogy megváltozik a világrend? És egyáltalán, hogyan is néz ki a jelenlegi helyzet? Az ilyen kijelentések gyakran felkeltik a figyelmet, de érdemes alaposabban megvizsgálni mögöttük rejlő tartalmat és valóságot. A mai világ sokszínű és bonyolult, tele politikai, gazdasági és társadalmi feszültségekkel. Érdemes elgondolkodni azon, hogy ezek a bejelentések milyen mértékben tükrözik a valóságot, és hogyan formálhatják a jövőnket.

Három lényeges szempontot szeretnék kiemelni, bár tisztában vagyok azzal, hogy a hármas tagolás némi leegyszerűsítést sugallhat. Először is, érdemes alaposan megvizsgálni a rendszer legfontosabb szereplőit. Ha a klasszikus értelemben vett államokkal foglalkozunk, akkor a vesztfáliai rend fogalmára támaszkodhatunk. Az 1648-as vesztfáliai béke óta az államok egyre inkább elismerték egymás jogait, és formálisan egyenlőként tekintettek egymásra, ami azt jelentette, hogy a belső ügyeikben önálló döntéseket hozhatnak. A 1989 utáni világra pedig a posztvesztfáliai rend kifejezést használják: ebben az új keretben az államhatárok szerepe csökkent, mivel számos nemzetek feletti szabályozás, norma és intézmény létezik, amelyek korlátozzák az államok mozgásterét. A második fontos fogalom a globalizáció, amely megvilágítja, miért alakult ki a posztvesztfáliai világrend. A világgazdaság struktúrája, az emberi interakciók formái és intenzitása jelentős átalakuláson mentek keresztül, és a határokon átnyúló forgalom rohamosan nőtt. Ezek a kereskedelmi, társadalmi és kulturális kapcsolatok, amelyek az egész bolygót egyfajta egységbe fonják, új realitásokhoz vezettek: olyan környezet alakult ki, ahol a klasszikus vesztfáliai állam már nem tudja hatékonyan betölteni szerepét.

A posztvesztfáliai világrend és a globalizáció szoros kölcsönhatásban állnak egymással. Emellett egy harmadik tényező is kulcsszerepet játszik: 1989 után egy új hegemonikus struktúra alakult ki a nemzetközi politikai színtéren. Az Egyesült Államok, mint ennek a struktúrának a központi szereplője, nem csupán erőfitogtatásra támaszkodott, hogy elrettentse potenciális ellenfeleit. Sokkal inkább arra törekedett, hogy minél több országot vonjon be a nemzetközi intézmények működésébe, ezzel lehetőséget adva számukra a politikai részvételre. Ez a megközelítés már a 19. századi brit hegemóniában is megmutatkozott, de az amerikai verzió igazi jelentőséget nyert a globális hatalmi dinamikákban. Geir Lundestad amerikai kutató kifejezése nyomán sokan ezt a rendszert "meghívásos birodalomnak" titulálták, ahol az Egyesült Államok aktív részvétele számos ország, különösen a háború utáni gyenge nyugat-európai államok számára is kívánatos volt, akik így önként kérték a birodalom támogatását, hogy megvédjék magukat a szovjet fenyegetéstől.

Az amerikai hegemónia olyan volt, mint egy elegáns hotel, ahova bárki bejelentkezhet. Az érkező kap egy szobát, de nem a főbefektetők között van, és nem ül a döntéshozók asztalánál. Mégis, az itt tartózkodás során élvezheti a kényelmet és a szolgáltatásokat, miközben a mindenkire vonatkozó szabályok biztonságot nyújtanak számára.

Az 1989 utáni világot alapvetően ez jellemezte, ez kezdett most megváltozni, de még nem igazán egyértelmű, milyen irányba.

Samuel P. Huntington elmélete nyomán a civilizációk közötti megosztottság kérdése egyre inkább a figyelem középpontjába került. De vajon valóban létezik ez a megosztottság, vagy csupán egy ideológiai burkolat, amely a globális piacokért folytatott harcot takarja?

A "civilizációk összecsapása" című műben kifejtett elmélet mára sok szempontból megkérdőjelezhetővé vált. Való igaz, hogy volt egy időszak, amikor a NATO bővítése révén a nyugati politikai és katonai szövetségek, valamint értékrendjük dominálónak tűntek, és úgy látszott, hogy ez egy olyan civilizáció, amely ellen más kultúrák védekező harcot folytatnak. Azonban mióta a nyugati közösség egyértelműen defenzívába került, egyre többen hívják fel a figyelmet arra, hogy a feltörekvő hatalmak, akik több befolyást és hatalmat szeretnének, természetes módon ideológiákat keresnek, és ehhez minden eszközt felhasználnak, beleértve a civilizációs identitásokat is. Például az oroszok esetében megfigyelhető az ortodox vallás és a nemzeti küldetés eszméjének hangsúlyozása. Azonban ha valóban civilizációs identitásokról lenne szó, akkor ebből egy értékalapú külpolitika lenne várható, ami éppen ellenkezőleg, nem tükröződik a jelenlegi helyzetben. A kutatók egyre inkább kétségbe vonják, hogy a civilizációs identitás elegendő magyarázatot adhat a mai globális folyamatokra.

Miként bizonyítható, hogy a nyugati érdekközösség védekező pozíciót képvisel?

- Kemény mutatóink utalnak rá. Az egyik a globális GDP eloszlása. 1995-ben, amikor létrejött a Kereskedelmi Világszervezet, a WTO a GATT (az 1947-ben, 23 ország által megkötött általános vámtarifa- és kereskedelmi egyezmény) nyomán, a nyugatinak nevezett világ hozzájárulása a világ össztermékéhez - ha Japánt is beleszámítjuk - jóval meghaladta a 60 százalékot. Ha a mai Európai Unió kiterjedésével számolunk, és hozzávesszük Dél-Koreát is, megközelítjük a 70 százalékot. Ehhez képest mára ennek a világnak a hozzájárulása a világgazdaság össztermékéhez lecsökkent 50 százalék közelébe. Következményei természetesen kihatnak a blokk cselekvési képességeire is. A nem nyugati, részben nem demokratikus államok hozzájárulása egyre nagyobb, a gyors távol-keleti növekedésnek és a nyersanyagkincseknek, a fölmenő olajáraknak köszönhetően. Kína és az arab világ mellett ott van már India is.

Oroszország gazdasági teljesítménye vegyes képet mutat: az ország összterméke valahol Olaszország és Dél-Korea között helyezkedik el, miközben katonai nagyhatalomként jelentős befolyással bír. A 2010-es évek második felétől, különösen Trump első elnöksége alatt, egyértelművé vált, hogy a Nyugat országai között hiányzik a közös külpolitikai vízió, ami a globális helyzet folyamatos változásai közepette különösen aggasztó.

A múltban is voltak hasonló időszakok, mint például a 2000-es évek elején, amikor az Egyesült Államok, sérülékenynek érzékelve saját helyzetét, a nemzetközi politikai színtéren való aktív részvétel mellett döntött, és terrorellenes háborúba kezdett az őt fenyegető államok ellen. Ekkor a nyugati koalíció tagjai között először éles viták robbantak ki az alkalmazott módszerekről, de Barack Obama elnöksége alatt sikerült egy újfajta együttműködést kialakítani, amely lehetővé tette a feszültségek enyhítését.