Fabricius Gábor megállapítása szerint a magyar társadalom addig tolerálja az erőszakot, amíg a helyzet nem válik végzetessé, például amikor egy fekete zsákban távolítanak el valakit a lakásából. Ez a megállapítás rávilágít arra a szomorú valóságra, hogy a

"El sem tudom képzelni, hogy a skandináv országok társadalmai, vagy mondjuk Kubában, ahol generációk élnek együtt, szó nélkül hagyják, ha az egyik ember agyba-főbe veri a másikat. Mintha bennünk, magyarokban volna valami egymás iránti közöny, és azt érzem, hogy az elmúlt években mindez csak mélyült" - fogalmazott az Indexnek adott interjújában Fabricius Gábor, akinek új könyve, a Merre vagyok arccal előre szeptember végén jelent meg a Helikon Kiadó gondozásában. Ha családon belüli erőszakról hallunk, legtöbbször a nők a bántalmazottak és férfiak az elkövetők, a filmrendező-forgatókönyvíró új regénye azonban megfordítja a képletet. A könyv főhőse - és áldozata - egy terápiára járó negyvenes férfi, akit huszonéves barátnője bántalmaz. A szerzővel a tabutémát boncolgató kötet apropóján beszélgettünk segítségkérésről, gyógyulásról, a nemek és az állam szerepéről, valamint a közgondolkodásról.

Fabricius Gábor az Indexnek adott interjújában több érdekes témát érintett, többek között azt is, hogy...

Egy korábbi interjúban elmondta, hogy a Merre vagyok arccal előre című könyvének megírása kezdetben nem szerepelt a tervei között. Azonban a téma annyira magával ragadta, hogy nem tudott szabadulni tőle. Felmerül a kérdés, hogy miért nem a naplójába rögzítette a történetet?

Egy alkotói folyamat kezdetén az ember gyakran csak a homályt látja a végcélból. Nem mindig segít, ha szigorú, mondhatni produceri célokkal közelítünk a történethez. Olyan ez, mintha egy ismeretlen város felfedezésére indulnánk, de minden lépésünket egy térkép határozná meg. Este, amikor hazaérkezünk, talán úgy érezhetjük, hogy teljesítettünk valamit, ám valójában nem éltük meg igazán a város varázsát. A szöveg esetében is hasonló a helyzet: az igazi élvezet abban rejlik, hogy szabadon bolyongunk a szavak tengerében, felfedezve új ösvényeket és váratlan kanyarokat. Az alkotás során az utazás fontosabb, mint a cél.

Így hát elindultam a gondolatok tengerén, és ahogy bolyongtam, úgy a szöveg fokozatosan formát öltött. Idővel világossá vált, hogy a sok-sok oldal végül egy könyvként léphet a világ elé, ha a szerkesztői munka kellően alapos. M. Nagy Miklós elképesztő energiát fektetett a szöveg finomításába, közösen fűztük össze a történetet a terápiás ívre, ami végső soron a regény alapját adta. Az eredeti kézirat terjedelme jóval nagyobb volt, ám így is majdnem 400 oldalas mű született belőle. Ez már egy tekintélyes kötet, amivel bátran meg tudom állni a helyem.

Úgy vélem, hogy ez az alkotás valóban kitölti a meglévő hiányosságokat.

Íróként egyáltalán nem foglalkozom ezzel. Nem az én dolgom megítélni, hogy hol van hiány, hol kell pótolni, és nem is produceri vagy kiadói szemmel tekintek a szövegre. Az én feladatom az, hogy egy nyelvileg erős szöveget írjak. Számomra a szöveg nyersessége és egyszerűsége volt fontos, ez egy frontális szöveg. Megvan benne a dokumentumfilmek nyersessége, ahol mindenféle pátosz nélkül, brutális realizmussal történik meg az élet.

Az eddigiek fényében úgy tűnik, hogy Ön valójában hatást szeretett volna gyakorolni másokra a mondandójával.

Az írás folyamata kettős, mert esztétikai kérdés is. Szerzőként azt mondanám, nyilvánvalóan folyamatosan döntéseket hozok, hogy egy jelenetet, gondolatot, kapcsolatot hogyan fogok meg. A könyvnél kifejezett cél volt a nyersesség és az egyszerűség, ezért van benne ilyen mennyiségű dialógus is. A dialógusnál nincs nyersebb dolog, ott csak a karakterek beszélnek, nincs semmiféle szerzői szubtext, hogy "én ezt így látom, vagy így érzem". Szóval ez nem egy direkt választás, csupán a legmegfelelőbb formája a tartalmi kérdéseknek. Ezt a fajta, nemes értelemben vett primitívséget kerestem az összes helyzetben, ezért van a szövegben egy bírósági végzés és rendőrségi jegyzőkönyv is. A regényben megjelenik az állam hivatalos nyelve, ami brutális nyelv, mindenféle érzelmet mellőz, deszkriptív, tárgyilagos, fekete-fehér, fájdalmasan objektív.

Érezte, hogy merész lépést tesz a kötet megírásával? Akár az olvasói, akár a társadalmi vonatkozásokat nézve.

Sosem foglalkoztam igazán a témával, azonban a kiadó felhívta a figyelmemet arra, hogy a szöveg bizonyos szempontból kockázatos lehet. A magyar társadalom sok esetben még mindig nem tart ott, hogy nyíltan elismerje, milyen szörnyűségek zajlanak a családokban a nőkkel szemben. Ebben a könyvben viszont a helyzet megfordul: a férfi a bántalmazott. De végső soron, hogy őszinte legyek, ez engem egyáltalán nem foglalkoztat.

Tudom, hogy a magyar társadalom még mindig messze van attól, hogy teljes mértékben felismerje a nők bántalmazásának jelenségét, de ebben a történetben valójában emberi szenvedésről beszélünk, ahol az egyik bántalmazza a másikat. Ha ez a helyzet két fiú barát között zajlana, és az egyikük bántalmazná a másikat, az ugyanúgy egy borzalmas történet lenne. Az intim kapcsolatokban – legyen szó barátságról vagy munkahelyi viszonyról – a bántalmazás formái mind kivétel nélkül embertelenek. Manapság sok esetben az online térben bontakozik ki a bántalmazás, vagy akár onnan indul, hogy képtelenek vagyunk egészségesen kapcsolódni egymáshoz. Erről a kapcsolódásról és a kapcsolódás hiányából fakadó drámáról szeretnék írni.

A magyar közbeszédben gyakran torz módon jelenik meg a családon belüli erőszak, ami sokszor félreértésekhez és előítéletekhez vezet. Az ilyen jelenségek ábrázolása nemcsak a valóságot torzítja, hanem megnehezíti a problémával szembesülők számára a segítségkeresést is.

A kötet középpontjában Fáy Ábris áll, aki többször is segítséget kér családtagjaitól, kiáltván: "Figyeljetek, itt valami nincs rendben!" Ám a környezetében élők mintha süketek lennének a figyelmeztetésekre, mindenki a látszólagos nyugalmat színleli, míg ő elutasító válaszokkal találkozik. Ilyenkor felmerül a kérdés: mikor válik számunkra is sürgetővé, ha a szomszédoknál nap mint nap üvöltések és verekedések hallatszanak? Melyik az a határvonal, ahol már nem tudunk elfordulni? Csak akkor reagálunk, amikor a fekete zsákban viszik el a szomszédot? A közöny, a félelem és a felelőtlenség sajnos mindannyiunkra jellemző jelenségek. De vajon mikor érzi úgy valaki, hogy ezek az események már őt is közvetlenül érintik?

El sem tudom képzelni, hogy Skandináviában, vagy akár Kubában, ahol generációk élnek szoros közelségben, szó nélkül tűrik, ha valaki brutálisan bántalmazza a másikat. Olyan érzésem van, mintha a magyarok között valami különös közöny burjánzana, és az elmúlt években ez csak fokozódott. Mintha divat lett volna átlépni a különböző társadalmi rétegek határait, és figyelmen kívül hagyni a másik ember fájdalmát. Az együttérzés és az empátia fokozatosan mintha eltűnnének a mindennapjainkból.

Lehetséges, hogy a jelenség hátterében az áll, hogy különböző nemzetek eltérő módon viszonyulnak az abúzussal kapcsolatos diskurzushoz és annak értékeléséhez. Emellett az igazságszolgáltatás rendszere is változó, így a bűncselekmények kezelése és a társadalmi reakciók is jelentős különbségeket mutathatnak.

Az igazságszolgáltatás sosem csupán egy száraz jogi mechanizmus, hanem a társadalom érzelmi hőmérője, amely tükrözi az ország kollektív lelkiállapotát és a közvélemény elvárásait. A bírók, akiknek döntéseik komoly hatással vannak az emberek életére, végső soron maguk is emberek, érzésekkel és véleményekkel. Amikor a társadalom hangja azt suttogja, hogy „itt nincs semmi látnivaló”, ez a szemlélet kétségkívül hatással van a bírók mérlegelésére is. A törvények és paragrafusok természetesen keretet adnak a döntéseknek, de az emberi tényező mindig ott lebeg a háttérben. Egy másik oldalon ott van a cancel culture jelensége, ahol a társadalmi normák és elvárások néha túlságosan is dominálják a tényeket. Itt könnyedén lehet valakit tönkretenni, elegendő, ha egy bélyeg rászorul, függetlenül attól, hogy milyen bizonyítékok állnak rendelkezésre. A vélemények és percepciók ereje itt is megmutatkozik, ahol a valóság sokszor háttérbe szorul a közvélemény diktálta narratíva mögött.

Fontos lenne, hogy a társadalmi gondolkodásmódunkban változások történjenek?

A közgondolkodás mindig jelen idejű és a korra jellemző. Az abúzus Magyarországon most téma, de lehet, hogy Skandináviában, Kanadában vagy az Egyesült Államokban már a '90-es években az volt. A magyar társadalom szépen, lassan pótolja a hiányosságait. Még egyszer mondom, nem azért született meg a szöveg, mert úgy éreztem, hogy most pótolni kell valamit, és ehhez segítséget akarok nyújtani. Ugyanakkor azt hiszem, hogy nagyon sok embernek felismerésszerű lehet az, amit leírtam. Ez a szöveg egy győztes szöveg, egy traumából való gyógyulás története.

A családon belüli erőszak Magyarországon általában "családi ügyként" van kezelve, erre pedig a könyvben is van példa. Ez konzervatív értékrend lenne, vagy kényelmes közöny?

Inkább egy rosszul értelmezett kapcsolat rosszul értelmezettsége: arról van szó, hogy nincs felelősségvállalás egy kapcsolaton belül. De egy szülő-gyerek kapcsolatban is simán benne van az, hogy a szülő nem tudja pontosan felmérni, hogy mik a keretei a gyerekével való kapcsolatának, és hol van az a pont, ahol felelősséggel tartozik érte, mint emberért. Azt is mondhatnám, hogy roppant nagy energia beletenni egy kapcsolatba ezt a figyelmet, szóval szerintem figyelmetlenség, lustaság és közöny is.

Mi lehet az a hajtóerő, ami megkezdi a valódi gyógyulás folyamatát? Talán az igazság keresése, a közösség támogatása, vagy éppen az önmagunkba való mélyebb betekintés?

A gyógyulás a gödör alján kezdődik, csak éppen azt nem lehet tudni, hogy melyik az a pont, amikor a gödör alján van az ember. Erre utólag jövünk rá, de a gyógyulás iránti vágynak mindenképp meg kell születnie. Azt szokták mondani, hogy addig egy orvos sem tud mit kezdeni a beteggel, amíg a beteg nem akarja a gyógyulást. A gyógyulás első pillanata tehát az, amikor felismerjük, hogy baj van.

A regény főszereplője igyekszik összeszedni életének szétszakadt darabjait, miközben olyan közönyös emberekkel találkozik, akik látszólag nem törődnek mások sorsával. Ekkor lép színre az állam és az igazságszolgáltatás szerepe, és fontosnak tartom megvédeni a szociális rendszerekben dolgozókat, valamint a szociális államot mint elvet. A modern polgári államelmélet a XVII. században kezdett formálódni, amikor az állam bevezette a jóléti szolgáltatásokat, mint például a családsegítő intézményeket, az egészségügyet, a rendőrséget és a közoktatást. Ezzel szemben sok harmadik világbeli országban ezek a jóléti intézmények szinte teljesen hiányoznak. Ez a jóléti állam nemcsak támogatást nyújt, hanem egyfajta megőrző szerepet is betölt. Vannak olyan jelzőrendszerei, amelyek lehetővé teszik, hogy a nehézségekkel küzdő állampolgárok megkapaszkodjanak a reményben. A főhősünk is sokat nyert a szociális rendszer nyújtotta segítséggel.

Sok férfi nem csupán a bántalmazás elviselésétől retteg, hanem a megszégyenülés terhétől is, amely még inkább súlyosbíthatja a helyzetüket. A könyvben ezt a komplex lelki folyamatot úgy mutatja be, hogy felfedi, milyen mélyen gyökereznek ezek az érzések a férfiak identitásában és társadalmi elvárásaikban. A megszégyenülés nem csupán egy egyszerű érzés, hanem egy olyan belső vívódás, amely befolyásolja önértékelésüket és kapcsolataikat. A szerző részletesen elemzi, hogyan formálják a kulturális normák és a férfiasságra vonatkozó elvárások ezt a félelmet, és bemutatja, hogy a férfiak gyakran elnyomják ezeket az érzéseket, ami további lelki terheket ró rájuk. E folyamat mélyebb megértése révén a könyv lehetőséget kínál arra, hogy a férfiak szembenézzenek a saját félelmeikkel, és megtalálják a gyógyulás útját.

Ez az egyik legérzékenyebb pont, amire rátapinthatott... A főhős megélésére, abban a tekintetben, hogy mit vár egy férfitól a társadalom, és miért gondoljuk azt, hogy a szembenézés vagy az őszinteség az gyengeség, mert végül is erről van szó... Arról, hogy ha kimond bizonyos dolgokat, akkor gyenge férfivá válik. De miért erős az a férfi, aki úgy csinál, mintha minden működne, miközben minden összeomlik körülötte? Miért az az erős férfi, akinek nincsenek érzései? Miért erős férfi az, aki közönyös mások bajaival szemben? Miért az az erős férfi, aki úgy tesz, mintha nem hibázna? Ez a konstruált társadalmi hazugság az, amiben ez a férfi rájön arra, hogy számára a legradikálisabb aktus, amit tehet, a radikális őszinteség. Annyira egyedül marad, hogy nincs tétje már totálisan őszintének lenni. Ez egy forradalmi tett egy olyan világban, ahol folyamatos a hazugság és a valóság manipulálása.

A magyar állam is gyakran foglalkozik a férfiak és nők közötti szerepekkel. De mi a helyzet az áldozati szereppel? Férfiak ritkán jelennek meg ebben a kontextusban.

Férfiként már gyerekkorunktól kezdve azt sulykolják belénk, hogy erősnek kell lennünk, és hogy a lányokat védenünk kell. A regény hőse is teljesítette ezt a feladatot, ám a sors fintora folytán a dolgok váratlanul megfordultak. A társadalom által ránk szabott szerepek mélyen gyökereznek, és ezekben a szerepekben számos szégyenletes és elhallgatott igazság rejtőzik.

A tündérmesék világában gyakran felfedezhetjük a férfi és női szerepek idealizált ábrázolását, valamint azt az elképzelést, hogy hogyan lehetne megteremteni a tökéletes, boldog családot. Azonban ez a fajta mese csupán illúzió, hiszen a valóság sokkal bonyolultabb és összetettebb. Ráadásul, amikor a mesék legnagyobb hirdetői zárt ajtók mögött más utat választanak, világossá válik, hogy a valódi élet nem mindig tükrözi a mesék szikrázó tökéletességét. A valódi kérdés tehát az, hogy hajlandóak vagyunk-e őszintén kifejezni magunkat, és ezzel lehetőséget adni másoknak is, hogy megnyíljanak előttünk. Az empátia és a közös érzések megélése elengedhetetlen, de sajnos az emberek túlnyomó része, a társadalmi normák és elvárások miatt, inkább hallgatásra, mintsem az igazság kimondására szavaz. A saját mentális jólét védelme érdekében sokan inkább a könnyebb utat választják, és elkerülik az őszinte beszélgetéseket, amelyek valódi kapcsolatok alapjául szolgálhatnának.

A regény központi alakja, Ábris, úgy tűnik, hogy mély érzelmi kötelékben áll abuzív barátnőjével, Flórával. A kérdés, hogy ez a ragaszkodás valódi szerelem, vagy csupán egyfajta traumakötés, izgalmas és összetett. Ábris szívében vajon a szeretet lángja ég, vagy csupán a múlt fájdalmas emlékei és a kapcsolaton belüli szenvedések szövik ezt a kapcsolatot?

Teljesen egyedi megközelítéssel érdemes átgondolni a traumakötés fogalmát. Örömmel látom, hogy Ön is észrevette ezt a fontos aspektust. Véleményem szerint Ön egy különösen figyelmes olvasója ennek a könyvnek. A traumakötés, ha egyáltalán ismert volt a szüleink generációjában, alig került szóba. A mai fiatalok viszont sokkal tudatosabbak e kérdésekben. Igaz, hogy néha már-már túlzottan is aggódnak, hiszen rengeteget tanulnak, de mindenképpen szélesebb rálátásuk van a lélek rejtelmeire. Az, hogy ez a téma felmerült Önben, számomra azt mutatja, hogy a könyv üzenete eljutott Önhöz. Úgy vélem, hogy más olvasók is találkozni fognak ezzel a gondolattal, még akkor is, ha első pillantásra a történet csupán párkapcsolati erőszakról, abuzálásról és pszichoterápiáról szól, ahol a végén valaki újra talpra áll.

Van célközönsége a kötetnek?

Erről inkább a kiadó mondja el a véleményét. Úgy vélem, főleg a női olvasók lesznek azok, akik szívesen fogadják ezt a könyvet, éppen azok miatt a narratívák és keretrendszerek miatt, amikre már korábban utaltunk. A férfiak viszont még messze nincsenek azon a szinten, hogy képesek legyenek észlelni saját érzelmi korlátaikat vagy az áldozatiság érzését. Magyarország sokkal inkább a macsó kultúra jegyében él, de nem a finom, érzékeny macsó típust képviseli, hanem inkább egy közönyös, érzelemmentes vonalat.