Fehér Renátó írása Édouard Louis-ról, a francia irodalom fiatal tehetségéről, a kulturális disszidens fogalmát járja körül. Louis műveiben a társadalmi és politikai elnyomás kérdéseit feszegeti, saját tapasztalatain keresztül mutatva be a marginalizált cs

Édouard Louis írásai azokat a - hogy is mondja bennünk a szociálisan oly érzékeny nyelvgép? - rendszerszintű egyenlőtlenségeket és társadalmi meghatározottságokat is felmutatják, amelyek világossá teszik, hogy nem elsősorban az egyéni tehetség, rátermettség, szorgalom megléte vagy hiánya kövez ki egy életutat. - Fehér Renátó esszéje Édouard Louis-ról.

"Ne gyere vissza többé, ne is gondolj ránk, ne nézz vissza, és ne is írjál! Ne hagyd, hogy elgyengítsen a honvágy! Felejts el mindannyiunkat!" - mondja Alfredo, a kis szicíliai falu megvakult mozigépésze Guiseppe Tornatore Cinema Paradiso című filmjében az épp Rómába költöző nagykamasz Totónak, aki - ahogy az a film retrospektív keretes szerkezetéből ekkor már tudható - sikeres filmrendezőként tér haza hosszú-hosszú évekkel később.

Édouard Louis magyar nyelven elérhető műveiben, mint például a "Leszámolás Eddyvel" (ford. Pataki Pál, Ab Ovo, 2015; eredeti kiadás: 2014), az "Akik megölték az apámat" (ford. Pataki Pál, Napvilág, 2024; eredeti megjelenés: 2018), és az "Egy asszony küzdelmei és átváltozásai" (ford. Pataki Pál, Napvilág, 2024; eredeti publikáció: 2021), felfedezhetjük ezt a szemléletet és stratégiát, amely szinte minden egyes írásában visszatér.

Az egyedüli kiút: az osztályváltás. Ne habozz, lépj!

De Louis története nem az emlékezetes nagy pillanatok körül forog; itt nincsenek a tékozló fiú önsorsrontó magabiztosságának fénypontjai, és hiányoznak a népmesék legkisebb fiújának bátorsága, valamint a szökés kalandos izgalmai. Ki az, aki ilyen kiszámíthatóan átlagos útra merészkedik? Ez a "főszereplő" leginkább önmagát szeretné hátrahagyni. Küzdeni Eddyval. Szembenézni azzal, akivé kellett volna válnia ahhoz, hogy azzá válhasson, aki valójában volt. Tagadd meg atyádat, és dobd el a nevedet. Ha nem teszed, akkor én nem leszek tovább Belleguele.

Louis közeli barátja és kollégája, Didier Eribon, aki negyven évvel idősebb nála, éppen most dolgozza fel a visszatérés gondolatát saját leszámolás-történetének újraírásakor. Didier, aki szintén meleg és munkásosztálybeli háttérrel rendelkezik, így reflektál: "Az első lépés számomra a megvetett szexuális identitásom elfogadása és visszaszerzése volt, míg a második a születésem helyéül szolgáló társadalmi környezetből való kiszakadás. Másképpen is megfogalmazhatnám: az első esetben azzá lettem, aki valójában vagyok, míg a másodikban elutasítottam, hogy azzá váljak, akivé a társadalom akarta, hogy legyek. Az én történetem során ez a két átalakulás párhuzamosan zajlott. Kétféle társadalmi megítélés gyakorolt rám döntő hatást: az egyik osztályalapú, a másik pedig szexuális jellegű. Az ember képtelen teljesen elkerülni az ilyen jellegű megítélések befolyását." (Visszatérés Reimsbe, ford. Fáber Ágoston, Napvilág, 2024, 213.)

Persze, szívesen segítek! Kérlek, oszd meg velem a szöveget, amelyet szeretnél egyedivé tenni, és megpróbálom átfogalmazni vagy kreatívan átszerkeszteni.

Azok, akik megosztják tapasztalataikat arról, hogyan léptek át egyik társadalmi osztályból a másikba, gyakran arról számolnak be, hogy az átmenet rendkívül nehézségekkel járt. Nehezen alkalmazkodtak, mivel az új környezetük által használt kódokat nem ismerték. Én viszont elsősorban arra a fájdalomra gondolok, amit én okoztam nektek. Az új életem lehetőségeit kihasználva próbáltam elégtételt venni a gyerekkoromért.

Mintha Louis tapasztalatai révén nem csupán a kulturális migráns, hanem inkább a kulturális disszidens élményei lennének a középpontban. Amit ő elégtételként él meg, az Borbély Szilárd számára elkerülhetetlen árulást jelent: a szakítást és öncsonkítást, úgy véli, csak akkor lehetek elfogadható ide, ha már nem vagyok kívánatos oda. Ezzel szemben az utóbbi évtized magyar nyelvű kulturális migrációval foglalkozó diskurzusai – Louis perspektívájától eltérően, de talán Annie Ernaux és Didier Eribon egyes írásaihoz közelebb állva – inkább az asszimiláció kérdéseire összpontosítottak: hogyan zajlik az a beilleszkedési folyamat, amely során valaki alulról érkezik, milyen komplexusok formálják ezt az utat, és hogyan határozza meg az identitását a már-már megszokott, normalizált imposztorszindróma önvádja és önvédelme.

Ez a - legtöbbször vallomásos - megközelítés ugyanakkor mostanra mintha kocsmaasztaltól kerekasztalig inkább csak újramondaná önmagát - nem terebélyesedik tovább. Nem teszi vizsgálat tárgyává például az adott befogadó közeget, a mindenkori elitértelmiségi osztályt, amelynek tagjai maguk is inkább az érkező osztályváltók dilemmáit szemlélik, analizálják és kommentálják (hol empátiával, hol megvetéssel), ezáltal pedig aztán túl gyakran el is sikkad az örökölt és szerzett privilégiumok transzparenciája, az informális-kulturális tőkék társadalmiasítása vagy a valódi (tehát nem csupán nyelvi-retorikai) közteherviselés.

Persze az önkéntelen felsőbbrendűség-érzet elsajátítása is része lehet a (sikeres) asszimilációnak. Erre pikírt önkritikával Annie Ernaux is utal: "Úgy éreztük, hogy az események túllépnek rajtunk, és irigyeltük a kelet-európaiakat, amiért ilyen pillanatokat élhetnek át. Aztán láttuk, ahogy megrohanják a nyugat-berlini üzleteket, és siralmas öltözetükkel, banántáskáikkal szánalmat keltenek bennünk. Megható volt, mennyire nem ismerik a fogyasztói szokásokat. De egy idő után bosszantó volt látni ezt az anyagi javak iránti féktelen, különbségtételre képtelen kollektív éhséget. Nem értek fel ahhoz a tiszta, elvont szabadságeszméhez, amelyet kidolgoztunk számunkra. (...) Jobban kedveltük őket, amíg mindentől megfosztva sorban álltak, hogy kolbászt és könyveket vegyenek, mert akkoriban boldoggá tett bennünket a felsőbbrendűség-érzetünket erősítő tudat, hogy mi a "szabad világhoz" tartozunk" - Évek, ford. Lőrinszky Ildikó)

Persze, szívesen segítek! Kérlek, oszd meg velem a szöveget, amelyet szeretnél egyedivé tenni, és megpróbálom átfogalmazni vagy kreatívan átszerkeszteni.

Édouard Louis írásai azokat a - hogy is mondja bennünk a szociálisan oly érzékeny nyelvgép? - rendszerszintű egyenlőtlenségeket és társadalmi meghatározottságokat is felmutatják, amelyek világossá teszik, hogy nem elsősorban az egyéni tehetség, rátermettség, szorgalom megléte vagy hiánya kövez ki egy életutat.

"Nem értette, hogy az életútját, amit ő tévedéseinek nevezett, éppen ellenkezőleg, tökéletesen logikus, előre beállított, könyörtelen mechanizmusok összessége határozta meg. Nem jött rá, hogy a családja, a szülei, testvérei, sőt a gyerekei és a község szinte valamennyi lakója ugyanezekkel a problémákkal küzdött, tehát hogy, amit ő tévedésnek nevezett, valójában a dolgok folyásának a legtökéletesebb kifejeződése volt." (Leszámolás Eddyvel, 56.)

Az apa története világosan tükrözi, mennyire mélyen gyökerezik az ember politikai identitása.

A gyógyszer állami támogatásának megszüntetése komoly aggodalmakat vet fel, mivel ez a lépés számos beteg számára megnehezíti a szükséges kezeléshez való hozzáférést. A támogatás megvonása nemcsak a gyógyszerek árát növeli meg drasztikusan, hanem a betegek egészségügyi állapotára is kedvezőtlen hatással lehet. Szükség van arra, hogy a hatóságok átgondolják ezt a döntést, és figyelembe vegyék a betegek érdekeit, hiszen a megfelelő gyógyszerhez való hozzáférés alapvető jog.

- Politikai elhatározás.

A tested története egyben a hatalom története is, amely a nevek sorával fonódik össze, Chirac-tól Macron-ig, akik mindannyian hozzájárultak ahhoz, hogy tested szenvedésekkel terhes legyen. Ez a történet egy vádirat, nem csupán a politikai döntéshozók ellen, hanem az egész rendszer ellen, amely elfelejtette az egyént. Az, amit átélünk, nem csupán egy személyes ügy; a politikai valóság a mindennapjaink szövetébe ivódik, de sokan ezt nem érzik, mert a hatalom birtokosai számára a politikai játszmák csupán egyfajta szórakozás, távol a szegénység és a nélkülözés súlyától. Louis szavai világosan rávilágítanak: a gazdagok nem tapasztalják meg a szociális segélyek hiányát, nem érzik a gyógyszerek megfizethetetlenségét. Számukra a politika nem más, mint egy elvont, esztétikai gyakorlat, amely nem érinti meg a valóság mélységeit. Az ő döntéseik nem a mi testünket formálják, hanem csupán a saját, kényelmes világukat tükrözik.

Persze, szívesen segítek! Kérlek, oszd meg velem a szöveget, amelyet szeretnél egyedivé tenni, és megpróbálom átfogalmazni vagy kreatívan átszerkeszteni.

Végső soron a társadalmi felszabadulás és az egyenlőség kérdése merül fel, vagy inkább az egyéni kitörés és az osztályváltás? Vajon a baloldali politika végső célja az egyéni mobilizációs lehetőségek intézményesítése lenne? Ez azt jelentené, hogy a születéskor kapott szociokulturális háttér túllépése, a "kitörés" lehetőségeinek minél szélesebb tárházának kialakítása a fókuszban áll. Az a vágy, hogy a gyermekeink számára jobb életet biztosítsunk, mint amilyet mi magunk éltünk meg, egy olyan célt fogalmaz meg, amely mindannyiunk számára fontos.

De mi történik azután a helyszínnel, ahol az adottságok születtek? Mi sorsa a közösségnek, amelyből a "kitörés" elindul? Milyen jövő vár Nord megyére? Mi lesz azokkal, akiknek nem sikerül bejutni az egyetemre, és a rákvacsora a Montparnasse-torony csúcsán csak álom marad? Úgy tűnik, hogy a puszta egészség nem elegendő - mi történik, ha ez hiányzik?

A disztributív igazságosság elmélete, amely a fogyasztói jólét mindenki számára biztosított újraelosztását hirdeti, önmagában nem elegendő ahhoz, hogy a társadalmi egyensúlyt megteremtsük. Ebből a szempontból fontos szerepet játszik a kontributív igazságosság is, amely a közjóhoz való hozzájárulásokat társadalmi megbecsüléssel és elismeréssel jutalmazza. Ez a megközelítés nem csupán a munka értékének helyreállítását célozza, hanem a munkavállalók méltóságát is hangsúlyozza, hiszen a közösség elismerése és támogatása elengedhetetlen a munka értelmének megőrzéséhez. Ezek után felmerül a kérdés: vajon elégséges-e a versenyképes bérjövedelem, ha közben a dolgozókat fásultság, kizsigerelés és megvetés övezi? A válasz valószínűleg nem. A bér önmagában nem elegendő garancia a munkavállalók elégedettségére és jólétére; a munkahelyi környezet, a társadalmi elismerés és a közösségi támogatás mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a munkavállalók valóban értékesnek érezzék magukat. Az igazságosság nem csupán a jövedelemről szól, hanem a munka és a közösség iránti elköteleződésről is, amelyet megfelelő módon kell elismerni és jutalmazni.

És lehet-e erre a kérdésre valami ilyesmi a válasz? "majd fölállok s zúgom nemsokára - / adjátok meg a munka örömét, / adjatok kedvet, nékem nem elég / a munkabér, a munkaerő ára! / Közeledik az én időm." (József Attila: Majd emlékezni jó lesz)