**Hogyan szabadulhatunk egy elnyomó családi légkörből? – Könyves Magazin** A családi dinamika sokszor bonyolult és nehezen átlátható. Különösen nehéz helyzetet teremt, amikor az apa szerepe az elnyomásra és a terrorra épül. De hogyan lehet megtalálni a k

"Tudom, hogy a sötétségből ki kell emelnem az anyámat" – ez a gondolat lebeg a középkorú elbeszélő előtt, miközben édesanyja portréját igyekszik megrajzolni egy regény lapjain. A gyermekkorára visszatekintve újraértelmezi a családi történetet, és lázadásként éli meg apja árnyékát, aki mindig is elnyomta az anyai szeretet fényét. Az önfeláldozásban eltöltött évek láthatatlanságában felnőtt anya és a fiú, aki harcol a családi kötelékek által ejtett sebekkel – mindez egy toxikus légkörben bontakozik ki. Andrea Bajani "Tíz év" című műve éppen ezen bonyolult viszonyokkal foglalkozik, és a hét könyvévé választottuk.

A "Tíz év" című mű egyik központi dilemmája, hogy vajon képesek vagyunk-e újraértelmezni a családunk történetét. Megváltoztathatjuk-e a gyermekként ránk szabott narratívát és az előre megírt szerepeket? Végül elérhetjük-e azt a pontot, ahol teljesen leválunk a mérgező környezetről? "Lehet-e elhagyni a szüleinket?" - teszi fel a kérdést a főszereplő, aki elhatározta, hogy szembenéz a társadalmi elvárásokkal, és érzelmi, valamint fizikai távolságot teremt családjával, végleg megszakítva minden kapcsolatot.

Andrea Bajani, aki 1975-ben látta meg a napvilágot, most először osztja meg velünk magyarul írt regényét, amelyet Todero Anna, a neves Kazuo Ishiguro fordítója, varázsolt át nyelvünkre. Az olasz kortárs irodalom, különösen annak a szegmense, amely a magyar olvasók körében is népszerű, egyre inkább a családi történetekre fókuszál. Gondoljunk csak Paolo Cognetti, Donatella di Pietrantonio vagy Elena Ferrante regényeire, amelyek már sokak szívébe belopták magukat. A Magvető Kiadónál korábban megjelent Vincenzo Latronico A tökéletesség című, Booker-díjra jelölt művében is találkozhattunk azzal a letisztult, minimalista stílussal, amely a Bajani által írt, a hét könyvének választott regényben is dominál.

A letisztult és egyszerűnek tűnő prózanyelv különösen figyelemre méltó ebben az összefüggésben, hiszen benne az érzelmi tartalom meglepően visszafogott marad. Ez a távolságtartás különösen erőteljes, amikor az énelbeszélő édesanyja figuráját és családja diszfunkcionális dinamikáját tárja fel. A téma közelsége és az elbeszélő szándékos, következetes távolságtartása közötti ellentét feszültséget teremt, amely még inkább felerősíti a már önmagában is nyomasztó tartalmat. Ez a disszonancia egyfajta fojtogató atmoszférát hoz létre, amely elgondolkodtatja az olvasót a családi kapcsolatok bonyolultságáról.

Az irodalom örök toposza és kimeríthetetlen témája a család, a szülők és gyermekek kapcsolatai, küzdelmei, a testvérek szétválaszthatatlansága és ellentétei. A Tíz év lapjain egy középkorú férfi eleveníti fel családja történetét, a középpontba édesanyját állítva. Az anya tragikusnak is nevezhető portréjának megrajzolásakor azonban láthatóvá válik, ha csak halványan is, a teljes család: a dühkitöréseket produkáló, olykor a testi sértésig merészkedő apa, a lázadó nővér és a zsarnoki apának behódoló fiú, aki később, visszatekintve képes csak tisztázni szerepét, egykori érzéseit.

A regény egy lépcsőházi búcsújelenettel indul, melyben az anya kíséri ki a lépcsőházba éppen hazalátogató, immár 41 éves fiát, és feltesz egy indokolatlannak tűnő kérdést ("Eljössz még máskor is?"), mintha megérezne valamit abból az átalakulásból, ami a fiában zajlik, és ami még a gyermeke számára is ismeretlen.

Ez a búcsúzás különösen jelentős, mivel egyfajta határvonalat képvisel a férfi életében; innentől fogva már nem lesz többé lehetősége találkozni a szüleivel.

Az utolsó látogatás tizedik évfordulóján (innen ered a cím is) a főszereplő elhatározza, hogy papírra veti emlékeit. Felidézi gyerekkorának boldog és szomorú pillanatait, édesanyja különleges történetét, és azt a belső utazást, amely végül elvezet a családjától való elválásig. Ez a folyamat nemcsak a múlt feldolgozását jelenti, hanem egy új kezdet ígéretét is, amelyben a régi kötelékek elengedésével teret adhat a saját önálló identitásának.

A szöveg középpontjában az anya karaktere áll, akinek élete férje árnyékában telik el. A fiú, mint egy kívülálló megfigyelő, hűvös, objektív nézőpontból közelít a témához. Ez a távolságtartás nem csupán a téma iránti érdeklődést tükrözi, hanem mély érzelmi gátakat és elakadások sorát is felfedi benne. Az anya folyamatosan háttérbe szorítja saját vágyait és szükségleteit, önmagát mintegy zárójelbe téve. Férjének alárendelt élete során lemond függetlenségéről, és egyre inkább elszigetelődik a külvilágtól, elveszítve ezzel saját identitását is. Az ő története nem csupán az önfeláldozásról szól, hanem a belső harcokról és az érzelmi ürességről, ami a látszólag tökéletes külső mögött rejtőzik.

"Apám mindenféle kapcsolatot elpusztított, legyen szó családról vagy más viszonyokról. Felesége életét egy kietlen sivataggá alakította, ahol még a legkisebb reménysugár sem bukkant fel a horizonton. Ebben a sivatagban csupán anyám tudott megmaradni, ő volt az egyetlen, aki képes volt teljesen, véglegesen lemondani mindarról, ami valaha boldoggá tehette volna."

A láthatatlan anya emlékének felidézése és történetének fokozatos feltárása a nő életének legmeghatározóbb állomásain keresztül bontakozik ki. A fiú narratívája rávilágít arra, hogy a római nő minden egyes lehetőségét – legyen az a szüleivel való kapcsolata, barátnői, vagy a saját karrierje – az apa elnyomja. Ő, a béke fenntartása érdekében, hajlandó lemondani önmagáról, s mindezt tűri. Az apa elzárja őt minden kapcsolatától, majd Rómából egy távoli faluba költözik, ahol még inkább bezárja a nő életét, teljes elszigeteltségbe kényszerítve őt.

Az asszony a saját otthonának falai között, még a konyhájában sem érezheti magát igazán „ura” a helyzetnek, és a gyermekeivel való kapcsolatában is mindig van egyfajta távolság, amely sosem tűnik el.

Az apa mindent átfogó jelenléte mellett az anya olyan háttérbe szorul, hogy a fiú emlékeiben szinte alig él. "Még most is csupán ködösen tudom felidézni, hol laktunk, milyen terek között nőttem fel. Hiába próbálom átnézni a fejembe rejtett képeket, alig akad valami, ami megmaradt. (...) az emlékeimben szinte nyomtalanul eltűnt."

Az anya a fiú rejtett világának szélén létezik, ahol a fiú valójában elérhetetlen számára. E hiányzó látószög miatt nehezen képes felidézni a fiú valódi énjét. Pedig ez a megértés elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy átláthassa a család dinamikáját. Néha úgy tűnik, hogy nem csupán a szeretet vagy a gyengédség motiválja, amikor a fiú figyelmét próbálja felhívni, hanem sokkal inkább az, hogy a család mélyebb megértésén keresztül végre közelebb kerüljön saját belső világához.

Ez a rekonstrukciós kísérlet nem csupán írás, hanem a regény születésének mágikus pillanata is. Az elbeszélő, különösen a kötet első részében, számos alkalommal reflektál erre: „(...) az írás, ahogyan lépésről lépésre üti a családi emlékezet apám által uralt monolitikus tömbjét, képes anyámat a kőből kifaragni. A regény brutális ereje abban rejlik, hogy az invenció lehetőséget ad arra, hogy olyan dolgokhoz jussunk, amik az emlékezet homályába vesztek.” A visszaemlékezés és a valóság viszonyát boncolgatva így folytatja: „A regény szinte mindig figyelmen kívül hagyja a valóságot, és mégis az igazságot kínálja.”

Az emlékezet képzeletbeli elemeit hangsúlyozva rávilágít arra, hogy talán közelíthetünk az igazsághoz, miközben újraértelmezzük a múlt eseményeit.

Az anya képének felidézése valójában lázadás az apai autoritás ellen, egy korábban megszokott és néma beleegyezéssel elfogadott narratíva újraértelmezése. Ez a folyamat a családi kapcsolatok, dinamikák és a múlt eseményeinek újragondolását foglalja magában. Ahhoz, hogy a fiú elindulhasson a gyógyulás útján, elengedheti gyermekkorának terheit és traumáit, melyek eddig gátolták őt. Az új nézőpont lehetőséget ad arra, hogy a múltat más szemszögből lássa, ezzel teret adva a fejlődésnek és a felszabadulásnak.

A család életének újraértelmezése nem csupán az identitásunk felfedezésére ad lehetőséget, hanem egy mélyreható, ámde fájdalmas rekonstrukciós folyamatot is magában foglal. Talán ezért is tartja magától távol a megfigyelő a vizsgált jelenséget, kívülálló perspektívába helyezkedik, és mint egy tudós, aki érzelemmentesen tanulmányoz egy laboratóriumban boncolt élőlényt, úgy tekint a családra és benne saját magára is.

Ez a hang, amely mentes a szenvedélytől, még a legmegrázóbb események során is megmarad, amikor például arról a tragikus esetről beszél, amelyben az apa brutális fizikális bántalmazásig merészkedett. Gyermekként képtelen volt megvédeni az anyját, aki szintén nem tudott segíteni neki; nem állt módjában ellentmondani a férjének, és ezt az íratlan törvényt még a gyermekeik érdekében sem merték megszegni.

Az első kétharmad nyugodt atmoszférája után egyre inkább előtérbe kerülnek az érzelmek, ahogy a figyelem fokozatosan az anyáról a fiúra irányul.

Ebben a részben már nem a múlt és a gyerekkor, hanem a felnőttkor és a családi pokolból való kilábalás a fő téma, a megtorpanásokkal, félelemmel, bátorsággal teli rögös út, melyen a fiúnak végig kell mennie.

A kötet hangulata és az ábrázolásmód tökéletes harmóniában áll a könyv borítójával, amely mesterien tükrözi a regény meghatározó atmoszféráját. A borító egy egyszerű, letisztult rajzot ábrázol, melyen a hideg kék szín dominál, és egy félretett telefon kap hangsúlyt. Ez a telefon nem csupán egy hétköznapi tárgy, hanem a regény egyik legfontosabb szimbóluma. A család sokáig él telefon nélkül, majd az apa beleegyezésével végül beköttetnek egyet. Ám a telefonhívások nem hoznak igazi felszabadulást a háztartásba; az apa rosszallása mellett használhatják ugyan, de általában csak az ő jelenlétében és felügyelete alatt, ami újraértelmezi a telefon jelentését, mint a szabadság és a kapcsolatok eszközét.

Kezdetben úgy tűnik, hogy a készülék egy apró szellőt hoz a család zárt, fojtogató világába, de ahogy telik az idő, ez az illúzió is elhalványul.

Az apa úgy próbálja meg megvédeni a családot a külvilág zajától, hogy rendszeresen a kagylót helyezi a telefon mellé. Ezzel nemcsak a kapcsolatot szünteti meg a külvilággal, hanem egyfajta védőbástyát is emel, amely megfosztja őket a külső kommunikáció lehetőségétől.

Bajani mesterien szövi bele a finom metaforákat és motívumokat egy olyan család mindennapjaiba, amelynek falai között a csendes terror uralkodik. Rövid, mégis ütős regényében tárgyilagosan mutatja be, hogy a látszólag normális otthonok mögött milyen sötét titkok bújnak meg. Egy nő sorsát rajzolja meg, akinek élete a megszokott kerékvágásban telik, miközben párhuzamosan követjük egy fiú küzdelmét is, aki csak akkor találhatja meg a szabadságot, ha sikerül elszakadnia a családi kötelékektől. Az ő történeteik összefonódnak, megvilágítva a családi dinamikák bonyolultságát és a bennük rejlő fájdalmakat.

Ez a történet nem a szenvedélyes, hangos drámák világába tartozik, hanem inkább egy elrejtett, fájdalmas jajkiáltás. Az igazi tragédia nem csupán az anya sorsában rejlik, hanem abban a mély elidegenedésben, ami őt és fiát elválasztja egymástól. Az ő kapcsolatuk fokozatos megszűnése, az érzelmek eltávolodása az egyik legszomorúbb jelenség, amit el lehet képzelni.