Itt a magyarázat arra, miért választotta Van Gogh és számos más művész a napraforgót mint inspiráló témát.

Hihetetlen sokrétű szimbolika kapcsolódik a nap felé forduló virághoz, ami már századokkal ezelőtt felkeltette a művészek és tudósok lelkesedését. Bár csak Kolumbusz amerikai látogatása után terjedt el Európában, azóta töretlen ihletforrás és csodálat tárgya.

A napraforgó különleges képessége, hogy a Nap útját követi az égbolton. Napközben keletről nyugatra forog, éjszaka pedig visszatér keleti irányába, ezáltal a szárának keleti része nappal, míg nyugaton éjszaka nő meg gyorsabban. Azonban, amikor a napraforgó eléri érett állapotát, mozdulatlanná válik, és fixen kelet felé néz, mert a délelőtti órákban több közvetlen napfény éri, ami kedvez a növekedésének. Nem meglepő, hogy a művészek is rabul ejtette őket, különösen Vincent Van Gogh, aki a napraforgók iránti szenvedélyével a világ egyik legismertebb festményét alkotta meg.

A hollandok posztimpresszionista büszkesége egyszer azt írta: "A napraforgó az enyém", és hogy miért, mit akart 10 napraforgós képével megmutatni? Egy új tanulmány szerint az első egy 4 darabos sorozat volt, amelyet 1887-ben Párizsban készített. A második négy vászonból álló széria kevesebb mint egy héttel azután készült, hogy 1888-ban a dél-franciaországi Arles-ba költözött. A harmadik fázisban (1889 elején) három előző évi kompozíciót másolt le.

Van Gogh ugyan életében soha nem aratott sikert képeivel, a 20. század elején szárnyalni kezdett, többek között a napraforgós képeknek köszönhetően. Először az európai avantgárdot tarolta le, 1920-ban Katherine Mansfield írónő azt írta, Van Gogh napfénytől ragyogó sárga virágai inspirálták alkotói ébredését. 1923-ban Roger Fry kritikus a Napraforgókat "az év egyik diadalmas sikerének" nevezte, amely a festő lendületéről, vitalitásáról, szenvedélyéről árulkodik.

És a kortárs művészekre még mindig hatással van, például az egyik legfontosabb német festő-szobrászra, Anselm Kieferre, akinél a virágok kulcsszerepet játszanak.

Julien Domercq művészettörténész véleménye szerint Van Gogh számára a napraforgó nem csupán egy virág, hanem a déli táj képének megtestesülése, ami Párizsból Provence-ba való költözésének szimbolikus jelentőségét is hordozza. Domercq megjegyzi, hogy a hervadó és élénk virágok egyidejű ábrázolása egyfajta meditációt kínál az idő múlásáról. Kiefer ezzel összefüggésben úgy véli, hogy a virágok kapcsolata a csillagokkal is hangsúlyos: éjjel bezárulnak, majd amikor kinyílnak, tele vannak maggal, ez már a hanyatlás jele. Ez a folyamat az emberi létre, az öregedésre és az idő múlásának elkerülhetetlenségére utal.

Nem csupán Van Gogh volt a virágok szerelmese, hanem olyan művészek és írók is, mint Sir Anthony van Dyck, Maria van Oosterwyck, William Blake, Oscar Wilde, Dorothea Tanning, Paul Nash és Allen Ginsberg. Érdekes, hogy a napraforgó viszonylag újabb inspirációs forrás, nem olyan régóta van jelen a művészetekben, mint a rózsa, amely már a középkorban is nagy tiszteletnek örvendett, és számos mély szimbolikával bírt.

A napraforgó Amerikában őshonos, és csak Kolumbusz felfedezései, a 16. századi európai gyarmatosítás után vált ismertté az óvilágban. 1568-ban Giacomo Antonio Cortuso botanikus a virágot egy Klytia nevű ősi mitológiai alakhoz, egy vízi nimfához kapcsolta. Klytia az odaadó szerelem szimbóluma, akit mindig napraforgók között ábrázoltak, mert a monda szerint beleszeretett a napisten Heliosba, aki nem viszonozta szerelmét. A nimfa kilenc napon át ült étlen-szomjan a tenger melletti sziklákon, Heliosz szekerét nézte, ahogy áthalad az égbolton, végül istennővé változott, de más változatok szerint napraforgóvá, ami örökké követi Heliosz útját az égen.

Rá utal Maria van Oosterwyck Virágok díszvázában című XVII. századi festménye, amin egy napraforgó egy szegfő iránt epekedik, a Klytia szobor viszont a váza alatt a napraforgóra bámul szerelmesen. Bartholomeus Van der Helst Fiatal nő napraforgót tart a kezében című képén egy fehér ruhás lány fog egy nagy virágot, ami feltehetően a házasság jelképe. Anthony van Dyck Pihenés Egyiptomba menekülés közben (1632) című festményén Szűz Mária feje fölött egy napraforgó látható, amely a földi és a mennyei közötti közbenjáró szerepre utal. 1654-ben a holland költő és drámaíró, Joost van den Vondel azt javasolta, hogy

Van Dyck egyik különleges festményén a művész önmagát egy impozáns napraforgó társaságában örökítette meg, mintha ezzel a virággal párhuzamot vonna saját személyisége és karaktere között. Ugyanakkor ez a szimbolika talán I. Károly angol király iránti hűségét is kifejezi, hiszen Van Dyck a király fő udvari festője volt, és a napraforgó, mely a nap felé fordul, a hűséget és a megbecsülést is szimbolizálhatja.

Azt, hogy ma is ikonikus a napraforgó, bizonyítja az egyik legfontosabb kortárs művész, a kínai Aj Vej-vej performansza, akinek porcelán szotyolái 2010-ben beborították a Tate Modern turbinacsarnokának teljes padlóját. A több mint százmillió porcelán napraforgómagot darabonként alkották meg, festették be kínai kézművesek. Ebből vásárolt meg nyolcmillió szemet a Tate Modern. Aj Vej-vejnél a napraforgómag politikai jelentéssel bír, Mao Ce-tung és Kína népének metaforája, mert a virág mindenütt ott volt a kínai kulturális forradalom idején. A propagandaképek a tömegeket napraforgókként ábrázolták, amint a nap felé, Mao elnök felé fordulnak.

Kiefer Hortus Conclusus című fametszetén a napraforgók már megfeketedtek és kiszáradtak, ennek ihletője egy 17. századi orvos-filozófus-kozmológus, Robert Fludd, aki úgy vélte, a Föld élő növényeit meg lehet feleltetni a csillagoknak, és az élet legalacsonyabb rendű formái misztikus kapcsolatban vannak egy egyedülálló mennyei igazsággal. A napraforgókról készült képein Kiefer általában az éggel keretezi a virágokat, hogy emlékeztessen minket a napraforgók heliotróp kötődésére a Naphoz.

Kétségtelen, hogy Van Gogh vagy Kiefer festményei lenyűgöző mélységgel bírnak. A napraforgók nem csupán az élet mulandóságát idézik fel, hanem a hűség esszenciáját is megjelenítik. Ezek a gyönyörű virágok arra ösztönöznek minket, hogy vágyakozzunk az ég magasába, a nap meleg fénye felé, akár csak képzeletben, akár a valóságban. A napraforgók jelenléte egyfajta hívogatás, hogy merjünk a fény felé fordulni, és felfedezzük a bennünket körülvevő szépséget.