Jelen pillanatban ez a kifejezés a legkomolyabb fenyegetést jelenti a kortárs tudományok világában.

Az "előbukkanás" (angolul: emergence) egy lenyűgöző kifejezés, amely szinte mágikus aura körül leng. Olyan sokrétű, hogy szinte bármihez alkalmazható: az élet születésétől kezdve a tudat megjelenéséig, sőt még a részecskék mibenlétéig is eljuthatunk általa.

John Heil, a Washingtoni Egyetem filozófiaprofesszora úgy véli, hogy ez valójában egy olcsó fogás: nem nyújt valódi magyarázatot, csupán lenyűgöz minket.

"Az előbukkanás nem tár fel rejtett igazságokat - a tudatlanságunkat fedi el, amikor a magyarázatunk hézagait a valóság hézagaival keveri össze."

A fogalom a 19-20. század határvonalán bontogatta szárnyait, amikor a fizika tehetetlennek bizonyult bizonyos kémiai és biológiai jelenségekkel szemben. Manapság leginkább a tudat kérdéskörével hozzák összefüggésbe, ám Heil inkább eltereli a figyelmet erről a vitás témáról, és sokkal kézzelfoghatóbb területekre, mint a mechanika és a biológia, irányítja a fókuszt.

Miről van szó? Például arról, hogy az "élet" nem élő elemekből áll össze úgy, hogy az egyes részekből nem jósolható meg a végső szerkezet; a Standard-modell részecskéiről pedig gyakran úgy beszélünk, mintha az ősrobbanás utáni sugárzásból "alakultak volna ki" - miközben tulajdonságaik és törvényeik nem vezethetők vissza egyetlen kiinduló állapotra.

A baj, hogy még abban sincs egyetértés, mit jelent ez az "előbukkanás", vagy cirkalmasabban: "emergencia". Sokan pusztán előrejelezhetetlenséget értenek alatta. Ha viszont valóban új tulajdonságok, új minőségek "ugranak elő" a semmiből, azok mintha véletlen toldalékai lennének a világnak.

Heil üzenete meglehetősen világos: az "előbukkanás" egy kényelmes kifejezés, de sokszor a szellemi lustaságot fedi el. Nem szabadna ezzel a kifejezéssel álcáznunk a modelljeink gyengeségeit; sokkal inkább részletes, lépésről lépésre haladó útmutatásokra van szükség, amelyek bemutatják, hogyan alakulnak az egyszerű elemekből komplex struktúrák.