Újra egyesül a legendás Black Sabbath, és egy olyan metálfesztivál vár ránk, amelyre évtizedek óta nem volt példa! A zene rajongói számára ez a hír igazi csemege, hiszen a banda visszatérése garantáltan felejthetetlen élményeket ígér. Készüljünk fel a düb
Csupán néhány millióból született meg, és az év egyik legimpozánsabb filmes alkotásává vált. Három és fél órányi sűrített történelem vár ránk.
Brady Corbet, aki először színészként tűnt fel olyan filmekben, mint a Tizenhárom, Titokzatos bőr, 24, Funny Games, Melankólia és Sils Maria felhői, most rendezőként is megvetette a lábát. A 36 éves művész hatalmas, mégis csöndesen intim, három és fél órás eposza, A brutalista, egy izgalmas életrajzi film, mely a második világháború után, 1947-ben Amerikába emigráló magyar építész, Tóth László (Adrien Brody) életét mutatja be. A film nemcsak egy életpályát követ nyomon, hanem egyben a híres amerikai álom ódája is, amelyet a brutalista építészet szigorú betonfalai darabokra törnek.
Ehhez képest valóban grandiózusabbnak hat, mint bármelyik alkotás, ami az utóbbi időben napvilágot látott az álomgyárban. Itt nem csupán a látványra gondolok (bár A brutalista ezen a téren is bővelkedik), hanem sokkal inkább a mögötte rejlő gondolatokra és koncepcióra.
A történet Tóth László életének évtizedeibe kalauzol minket, aki éppúgy fikciós figura, mint Charles Foster Kane az Aranypolgárban vagy Daniel Plainview a Vérző olajban. Mégis, mindegyikük valós emberek inspirációján alapul. A brutalista stílusú film úgy indul, mintha Tóthot a Saul fiában látnánk; a kamera közelről követi, ahogy az indusztriális zajok és a zsongás közepette kilép a sötétségből – talán a pokol mélyéből? Kiderül, hogy egy hajóról van szó, amely éppen megérkezett az ígéret földjére, az Egyesült Államokba. A történet során felolvasott levelek révén, amelyekben a tökéletes magyar kiejtés is visszaköszön, felfedezzük, hogy László egyedül érkezett, feleségét, Erzsébetet (Felicity Jones) és árva unokahúgát, Zsófiát (Raffey Cassidy) Magyarországon hagyva.
Egy rövid, zűrös bordélyházi kaland után, amelyben a Fekete pont című film csillaga, Mészöly Anna is megjelenik mint egy szívfájdítóan szép prosti, Tóth a negyvenes évek vibráló New Yorkjában buszra pattan. Célja Pennsylvaniába vezet, ahol unokatestvére, Attila (Alessandro Nivola) már régóta él egy amerikai feleséggel (Emma Laird). Attila, aki az amerikai életstílushoz alkalmazkodva, egy kis bútorüzletet üzemeltet, örömmel adja ki Lászlónak a raktárszobát, amelyben a férfi új kezdetét tervezheti. Tóth célja nem csupán az, hogy megveti a lábát ebben az ismeretlen országban, hanem hogy biztonságban átültethesse Erzsébetet is az új életbe. Az útja során rátalál egy gazdag mecénásra, Harrison Lee Van Burenre (Guy Pearce), aki látva Tóth tehetségét és ambícióit, megbízza őt egy monumentális épület megépítésével. A férfi előtt most már nemcsak a túlélés, hanem a siker lehetősége is megnyílik, miközben a múlt árnyai és a jövő ígéretei összefonódnak a nagyváros forgatagában.
László művészi zsenialitása gyakran félreértés áldozatául esik, sőt, sokan visszaélnek vele, kifosztják, és nem értékelik igazán. Ez a helyzet szinte a brutalista építészet egész történetének tömör összefoglalása. Corbet nyilvánvalóan nagyra értékeli ezt a stílust. Műveiben a forma és funkció, a szépség és a borzalom közötti feszültség minden egyes részletében tükröződik, monumentális képei pedig ezt a harcot magukban hordozzák.
Felicity Jones és Guy Pearce lenyűgöző teljesítményei új magaslatokba emelik a filmet; Pearce karaktere különösen figyelemreméltó, hiszen ő maga az Egyesült Államok szimbólumává válik. A karakter, aki kezdetben végtelen lehetőségeket ígér, és támogatásával arra ösztönöz, hogy szárnyalj, valójában egy manipuláló figura, aki csak saját céljait szolgálja, és időnként emlékeztet arra, hogy valójában a hatalma alatt állsz. Pearce alakítása egyedülálló: egyszerre kelt tiszteletet, hirtelen dühöt és barátságos mosolyt, de mindezek mögött ott rejlik a félelem keltése is. Ez a komplex és sokrétű karakter végre meghozta számára az első Oscar-jelölést, amelyre már régóta megérdemelten várt.
Kétségtelen, hogy nem mindenki számára lesz ez a film a tökéletes élmény, hiszen bőven találkozhatunk benne elgondolkodtató és néha zavarba ejtő jelenetekkel is. Mégis, a három és fél órás játékidő olyan gyorsan eltűnik, hogy a végére szinte észre sem vesszük, és minden a helyére kerül. Ráadásul egy váratlan fordulattal is meglep minket a történet, amely után alaposan újragondoljuk Tóth életútját és mindazt, amit az évtizedek során átélt. A szenvedélyét, a megszállottságát és az alkotás iránti vágyát. Mert minden, amit teszünk, valamilyen alapra épül. Akárcsak az épületek, úgy az emberek cselekedetei és személyisége is mély gyökerekből táplálkozik.
