Lehet-e valóban értékes valami, ami múlékony? A Netflix legújabb romantikus filmje egyértelműen azt sugallja, hogy nem.

Az oxfordi évem nemcsak hogy nem idézi elő a műfaj újjáéledését, de a középszerűség határát is alig súrolja. Cserébe egy hatalmas közhelytengerrel találkozunk, amit csupán a viktoriánus költők melankolikus idézetei és az autentikus angol környezet színeznek ki némileg.

"Egy amerikai nő merész lépésre szánja el magát, amikor Oxfordban elkezdi tanulmányait, és közben rabul ejti egy titokzatos brit férfi varázsa, aki sötét titkokat rejteget. Ezzel a sorsfordító találkozással felforgatja addig gondosan megtervezett életét, és új kihívásokkal néz szembe. Az oxfordi évem című történet e rövid összefoglalója rávilágít arra, hogy a szerelem és a titkok milyen mély hatással lehetnek a jövőnkre."

- alig valami kis nyomot hagyva maga után.

És ennek nemcsak az oka, hogy a sztori alapját - egy nő elindul a vágyai után, és miközben magára, úgy az örök szerelemre is rátalál - már ezerszer láttuk, hanem mert az elvileg végzetesen egymásba gabalyodó főszereplők, azaz az Amerikából érkezett Anna De La Vegát játszó Sofia Carson és a hamisítatlan brit úriember Jamie Davenportot megformáló Corey Mylchreest között finoman szólva sem izzik a levegő.

Utóbbi helyzet nem éppen ideális egy romantikus film esetében, főleg akkor, ha a már unalomig ismert, kiszámítható történetekre még rárakódik egy újabb, hasonlóan elcsépelt elem. Olyan klasszikusok, mint a Love Story (1970), az Édes november (2001), vagy a közelmúltban bemutatott Mielőtt megismertelek (2016) sokkal ügyesebben játszanak a nézői érzelmekkel. Akik ismerik ezeket a filmeket, könnyedén rájöhetnek Az oxfordi évem kulcsfordulatára; legyen elég annyi, hogy az élet nem mindig csupán a szépséges torták ünnepléséről szól.

Utóbbitól pedig még az sem menti meg az embert, ha ideig-óráig az oxfordi egyetem vagy egy képeslapszerű vidéki angol kastély patinás falai közé bújhat a valóság elől. Bár ha van valami igazán említésre méltó a Julia Whelan 2018-ban megjelent Egy év veled című regényéből készült filmnek, az éppen ez: a helyszínek illő kulisszái a körülbelül a játékidő harmadától egyre melankolikusabbá váló és a szereplők által bőszen tanulmányozott viktoriánus költészet remekműveinek hangulatát is erősen a 21. századba varázsolni akaró történetnek.

A nagy akarásnak azonban, ahogyan az lenni szokott, ez esetben sincs igazán jó vége, és itt nem csupán a könnyfakasztónak szánt, mégis meglehetősen blődnek ható utolsó tíz percre kell gondolni. Hanem az összképre, ami olyan, mintha leltárszerűen, szép sorban felvonultatnák a kötelező műfaji elemeket. Köztük az újonnan szerzett, igen sztereotip módon ábrázolt ismerősökkel és barátokkal,

Nagyon távol állunk Rhys Evans lenyűgöző előadásaitól, amelyek a páromban igazi emlékeket hagytak.

Arról nem is beszélve, hogy különösen nehéz spoilermentesen kifejteni, mennyire káros, hogy bizonyos egészségügyi folyamatokat ilyen hiteltelen módon ábrázolnak. Senki nem várná el, hogy egy alapvetően az örök szerelemről szóló filmben a szenvedések premier plánban legyenek bemutatva, de egy kis valóságosság nem ártott volna. Talán ez megmenthette volna Az oxfordi évemet a süllyesztőtől, és segített volna az egyébként bájos Sofia Carsonnak is, hogy valamelyest kibújjon a nem túl izmos Álomlistával való skatulyából. Így viszont az alig középszerűség maradt, ami után gyorsan eltűnt a streamingsiker.