A levéltitok olyan jogi védelem, amely biztosítja, hogy egyes információk és dokumentumok nem kerülhetnek nyilvánosságra, kivéve, ha az érintett személy hozzájárulását adja. Ez a titoktartás különösen fontos az érzékeny adatok, mint például a személyes le

A közelmúltban készült jegyzetem egyik megállapítása heves reakciókat és széleskörű aggodalmat váltott ki olvasóim körében. Elnézést kérek, ha bárkit megbotránkoztattam, de belátom, hogy a helyzet orvoslása érdekében lépéseket kell tennem. A megosztott gondolat a bevezető szakaszban fogalmazódott meg, és így hangzott: "Levelet az emberiségnek már csak a fejletlenebb írástudó réteg fogalmaz." Ezzel azt szerettem volna kifejezni, hogy manapság már kevesen vállalkoznak hosszadalmas levelek írására – legyen szó hivatalos ügyekről, szerelmes szavakról vagy éppen családi kötelékekről. Az idő szűkössége, valamint a köz- és magánéleti igények hiánya mellett gyakran a címzettek türelme is megfogyatkozik. E helyett a mobiltelefonok világában csörögnek, zörögnek, zenélnek és rikácsolnak a kommunikációs eszközök, amelyek lehetővé teszik a végtelenségig elhúzódó beszélgetéseket, melyek akár tartalmilag gazdagabbak is lehetnek, mint az írott levelek. Ennek egy hátránya van: nem rögzíthetők vissza, kivéve, ha a beszélgetők megállapodnak a felvételről, vagy ha a hatóságok a párbeszéd bizonyos részeit érdekesnek találják. Természetesen az írástudatlanok nem írnak levelet, ezért inkább a demokratikusabb telefonos kommunikációra támaszkodnak.

A levélhez elengedhetetlenül kapcsolódik a levéltitok, amely az előző bejegyzésemből kimaradt. Ennek megsértése a diktatúrák örök kedvenc időtöltése, pedig minden jogrend – ahol ilyen létezik – szavatolja ezt a titkot, és a törvény szigorával sújtja az elkövetőket.

Levelet írni amúgy szép és tisztességes dolog. Vannak, akik szívesen vetik levélpapírra (kockás füzetlapra, kitépett árkuspapírra) gondolataikat és üzeneteiket. Ha ez számukra a foglalkozások legszebbike, akkor bennük egy író hajlamai támadnak fel és vezetődnek, vetődnek papírra az öröklétnek szánva. Az efféle feljegyzések hasznos forrásai az utódok számára az elődök életéről, mindennapjairól. Egyfajta naplónak is tekinthető, bár nem folyamatosan íródott, hanem szakaszosan: alkalmanként születésnapi , névnapi gratulációba csomagolva, személyi eseményekhez, lelki mozzanatokhoz kötődve.

Aztán ott vannak az irodalmi és művészi levelezések, amelyek nem csupán a tudomány, a filológia, a történelem és az irodalomtudomány, hanem a pszichológia és a köztörténet számára is fontosak, hiszen a szakértők figyelmét is felkeltik. Ezek a levelezések gyakran megjelennek kritikai és népszerű kiadásokban, ahol a nehezen érthető utalásokat, valamint azokat a kijelentéseket és bekezdéseket, amelyek a mai olvasók számára homályosak, lábjegyzetekben és lapszéli megjegyzésekben magyarázzák el. Ezek nem csupán komoly művek, hanem iskolai tananyagként is szerepelnek, ezzel igyekezve bevezetni a diákokat a levélírás művészetének rejtelmeibe.

Madame de Sévigné a 17. század francia társadalmi életének kiemelkedő alakja volt, aki XIV. Lajos király uralkodása alatt élt. Számos levele maradt ránk, összesen 1372, amelyeket lányának írt, és ezek a dokumentumok nem csupán személyes üzenetek, hanem a korszak női perspektíváját tükröző művészi alkotások is. A levelek gazdag tartalmuk révén betekintést nyújtanak a kor politikai intrikáiba, pletykáiba, botrányos eseményeibe és a társadalmi feszültségekbe, beleértve a királyi udvar titkait és a királyi szeretők viszonyait is. A királynők magánéletének részletei, amelyeket más forrásból nehezen lehetne megismerni, itt elevenednek meg, így a történészek számára páratlan értékű információkat nyújtanak. Ezzel párhuzamosan, az ókorban, a Krisztus előtti első században íródott Cicero levelei, az Epistulae ad Familiares, szintén lenyűgöző betekintést adnak a korabeli társadalmi és politikai életbe. Cicero barátaihoz és közéleti személyiségekhez írt episztolái nemcsak személyes kapcsolatok szálait fűzik össze, hanem a középkor és a kora újkor számára is alapvető mintát adtak a közérdekű levélváltás, a szónoklatok és a világos gondolatközlés terén. Érdekes, hogy léteznek fiktív levelek is, melyeket sosem küldtek el, és amelyek képzeletbeli vagy már eltávozott személyekhez szólnak, irodalmi vallomások formájában. Ezek a levelek nem csupán a kommunikáció eszközei, hanem a gondolatok és érzelmek kifejezésének különleges formái is, így a levél mint műfaj új dimenziókat nyer. (Például a levélregény műfaja is ezt a szellemiséget tükrözi.)

De ha nagyobbakról a köznapi kisemberekre térünk, akkor saját írástudatlanságunkat is elő kell vennünk, hiszen emlékezzünk, micsoda erőfeszítéssel írtuk meg azt az első levelet, amit március 8-ra diktált a tanító néni (bácsi), és amelyet anyánknak körmöltünk le. Belepacázva, újrakezdve, kitörölve, mire elkészült, beleizzadtunk és megesküdtünk, hogy ez volt az utolsó ebben a műfajban. Aztán soha nem tartottuk be az ígéretet, bár a bentlakásból, egyetemről, katonaságból, kórházból, fogságból rendszertelenül írtunk haza. Annál jobban esett levelet kapni. (Ha egyáltalán érkezett... a posta és cenz úr jóvoltából.)