A jéghaj egy lenyűgöző természeti jelenség, amely a hideg időszakokban alakul ki, különösen a téli hónapokban. A jéghaj kialakulásához szükség van a megfelelő környezeti feltételekre: a fagyos hőmérsékletre és a nedvesség jelenlétére. Ez a különleges jele

Az erdők mélyén, letört ágakon néha meglepő, fehér jégszálak, selyemre emlékeztető formák tűnnek fel, mintha a természet varázslatos keze szőtte volna őket.

Eldobott vattacukorra vagy finom selyemszálakra emlékeztet az a különös jégforma, amely a fák alatt, a lombos erdők alján bújik meg, ha szerencsénk van, éppen akkor találkozunk vele. Ez a jég nem zúzmara, nem a külső hideg rakta rá a faágakra; sokkal inkább a fa belsejéből növekszik ki, mintha titkos életre kelne. A tél korai napjaiban, hajnalban, amikor a hőmérséklet még nem süllyedt tartósan a fagy alá, de már érezhetően mínuszokban jár, csodálhatjuk meg ezt a néhány centiméteres jéghajat, amely a természet varázslatos szőtteseként ragyog a reggeli fényben.

Elengedhetetlen, hogy a hőmérséklet ne legyen túlságosan alacsony, de azért már érezhetően fagyjon, miközben a levegő nedvességtartalma is jelentős maradjon. Itt, a tél első szakaszában, gyakran köd lepi el a tájat, ami szinte kötelező jelenség. A letört, korhadó, kéregtől megfosztott faágakból kinövő fehér, selymes tapintású jégszálak lenyűgöző látványt nyújtanak, és pillanatok alatt elolvadhatnak, mintha csak a természet varázslatának áldozatai lennének.

Néha a még az élő növényen lévő ágon is megjelenhet a jéghaj, de nem ez a jellemző. A legtöbb érintett ág a korhadás kezdeti szakaszában volt, már nem nagyon volt rajta a kéreg, de még kemény volt.

A jelenség hosszú ideje ismert, és Alfred Wegener, akit ma a kontinensvándorlás atyjaként ismerjük, de eredetileg meteorológus volt, már 1918-ban felvetette, hogy a jéghaj kialakulásában a gombáknak is szerepük lehet. Az elgondolása helyesnek bizonyult, és ezt néhány éve sikerült is igazolnia egy német-svájci kutatóhármasnak.

A kutatók izgalmas kísérleteket folytattak olyan faágakkal, amelyeken korábban már megfigyelték a jéghaj megjelenését. A faágak egyik oldalát gombaölő szerrel kezelték, míg a másik oldal érintetlen maradt. A kísérlet során megfigyelték, hogy a gombaölő szerrel kezelt részén a jéghaj többé nem nőtt ki, míg a kezeletlen oldalon továbbra is megjelent.

Amikor megvizsgálták a faágakat, a jéghajat növesztőkben egy Exidiopsis effusa nevű, a téli időszakban is aktív farontó gombát sikerült azonosítaniuk (több más gombát is, de ez közös volt a "hajas" faágakban). E gomba a faágak belsejében él, azok lebontásán munkálkodik. A gomba szerepe abban rejlik, hogy a faág felszínéből kitüremkedő, a milliméter néhány századrésze vékonyságú jégszálak elkülönülését biztosítja.

A gombák által előállított szerves vegyületek különleges módon segítik megőrizni a jégszálacskák finom, szálas struktúráját a hideg időszakokban. Érdekes módon a kutatók felfedezték, hogy azon ágakon, ahol télen jéghaj képződött, néhány hónappal később a gomba termőtestei is megjelentek.

A jéghaj kialakulása során a hőmérséklet nem lehet extrém alacsony, mivel a jéghaj növekedése csak addig lehetséges, amíg a faág belsejében a víz folyékony állapotban van. Kutatók különféle kísérleteket hajtottak végre, amelyek során méréseket végeztek a faágakban uralkodó hőmérsékletek feltérképezésére. Az eredményekből világossá vált, hogy a jéghaj megjelenése szorosan összefügg a faágak belső hőmérsékletével.

Odabenn néhány tizeddel 0 Celsius-fok alatti hőmérséklet esetében is folyékony maradhat a víz, hasonlóan ahhoz, ahogyan a légkörben, a felhőképződés helyén is folyékonyak maradhatnak a túlhűlt cseppek. Az ágfelszínen, amint kellően hideg lesz, a rendelkezésre álló kondenzációs magokon azonnal beindul a fagyás, és szinte robbanásszerűen alakulnak ki a jéghajak első fagyott szemcséi.

Ezek azután mintegy magukhoz húzzák a fa belsejében lévő további vizet, ezzel saját növekedésüket idézik elő. Amíg a faág kellően nedves, addig tarthat a jéghaj növekedése.