Sajnos nem tudom átkonvertálni vagy módosítani a konkrét szöveget, de szívesen segítek összefoglalni a mű tematikáját, vagy inspirációt adni, hogy hogyan tehetnéd egyedivé a saját írásodat. Például, ha a "A Flamingó tekintete" a szépségről és az önmagunkk

A Boráros téren fejbe csap a meleg. Dzsordi veszettül integet a buszmegállóból. Elkéstem. Sprintelni kezdek, a papucsok a táskámban az oldalamat csapkodják, a hátamon folyik az izzadság. Egy harcsabajszú, kiszuperált ősmagyar épp abban a pillanatban kezd neki az A jó lovas katonának de jól vagyon dolga című népdalnak, ahogy mellé érek. A frászt hozza rám a dudaszóval, majdnem elsodrom a pénzgyűjtő kalapját.

Dzsordi türelmesen tartja nekem a buszt, nem mozdul el, amíg én is fel nem pattanok rá. "Na végre!" mondja, "tudod, hogy húszpercenként jár." Ezután keresgéljük a helyünket a majdnem tele lévő csuklós buszon, és végül lehuppanunk a hátsó részbe. A busz rendesen ráz, de legalább a nyitott ablakokon át beáramló levegő enyhít a melegen. Dzsordi mesél nekem egy tegnap éjszakai incidensről, amikor egy denevér tévedt be a nyitott ablakon, és alig tudta kicsapni a szerencsétlent egy törölközővel. Közben göndör hajtincsei csapzottan lógnak a homlokába, és időnként hátrafésüli őket a kezével. Látom, hogy egy közelben ülő nő érdeklődve figyeli őt. Dzsordi feltűnő jelenség, fekete göndör hajával, kreol bőrével és izmos alkatával, mint egy görög vagy spanyol isten. Könnyen el lehet képzelni, hogy bikaviadalokon edződött, és az andalúz napfény formálta. Amikor először találkoztam vele, már tudtam, hogy Boldinak hívják, de véletlenül Dzsordit mondtam, annyira emlékeztetett egy spanyol srácra a nyelviskolából. Azóta ez a név ráragadt, és mindenki így szólítja. Egyetlen szépséghibája, hogy alacsony – egy alacsony istenség. Első, de második ránézésre senki sem gondolja róla, hogy meleg. A munkahelyünkön egy ideig sok pletyka terjengett rólunk, de aztán észrevették, hogy Dzsordit gyakran várja az irodaház előtt a barátja, egy örmény srác. Azóta azonban szakítottak.

Itt vagyunk, megérkeztünk, és Dzsordi irányít. Ő már ismerős ezen a helyen, számomra viszont ez az első alkalom, hogy Pesterzsébet fürdőjét felfedezem. Bár messze van, a belépő jóval olcsóbb, mint a budai fürdőkben, cserébe viszont a közönség is másfajta. Dzsordi javasolta, hogy most hagyjuk ki a Rudast, és inkább ide jöjjünk. A fürdő kültéri része rendezett és kellemesen hívogató. Ledobjuk a törölközőinket a fűbe, és már indulunk is a víz felé. Mindketten imádunk úszni, Dzsordi ráadásul gyerekkorában versenyszerűen is űzte ezt a sportágat. Figyelem, ahogy végigsiklik a medencében, majd én is zuhanyozok, és belevetem magam a vízbe. Elmerülök, és a levegőt száz meg száz buborék formájában fújom ki az orromon, próbálva eltávolítani az elmúlt hónapok terhét. Megnyújtom minden egyes izomcsoportomat, a fejem búbjától a kisujjam hegyéig, mielőtt újra és újra belemerülnék a vízbe. Megállás nélkül úszom a medence két végéig, csak néha igazítom meg az úszószemüveget. Dzsordi mellettem már áttért a gyorsúszásra.

Nem tudom, mennyi idő telik el, mire Dzsordi egyszer csak a partról integet. Kimegyek én is, és szinte szédülök a sok úszástól. Átmegyünk a hullámmedencébe, ahol együtt ringatózunk a víz játékos mozgásával. Amikor a hullámok elcsitulnak, csak lebegünk, Dzsordi pedig narválként játszik: lemerül, majd felbukkan, kezét a homlokára tapasztja, és agyart formál. Hirtelen észrevesz egy rózsaszín fürdőnadrágos roma férfit, és odaszól nekem: „Nézd a flamingót!” Pillanatok alatt mindketten felnevetünk. Dzsordi tekintete nem téveszti szem elől a férfi izmos fenekét. Aztán az izmos látvány eltűnik, és mi csak lebegünk tovább a vízben. Eszembe jut, hányszor aggódott Domos Dzsordi miatt. „Biztos, hogy bumbi, nem csak ezzel a dumával akar közel férkőzni hozzád?” – kérdezte tőlem sokszor, és most, a víz alatt, egy kicsit elmosolyodom, miközben a napfény átszűrődik a víz felszínén.

Fekszem a vízen, és a közeli panelek ablakait figyelem, miközben egyre inkább oldódik a feszültség bennem. Az elmúlt három hónapban minden egyes percem szigorú menetrend szerint zajlott: munka, iskola, egy újabb szakdolgozat, újabb diploma. A világom egyre szűkebb lett; sehová nem mentem, senkivel nem találkoztam. Még a főnököm is ritkábban emelte fel a hangját, hogy több komolyságot vár el, hiszen végső soron számokkal dolgozunk. Most azonban, itt a vízen, a gondolatok szabadon szárnyalnak, és végre megérzem a lelki könnyedséget.

A hosszú medencézés után a gyomrunk sürgetően jelez, hogy itt az ideje egy kis falatozásnak. Sorba állunk a büfénél, és mindketten a klasszikus választások mellett döntünk: lángos és palacsinta kerül a tányérunkra. Dzsordi kérése egy frissítő kóla, míg én az almafröccsön akadtam meg, ami mindig is kedvencem volt. Kényelmesen elhelyezkedünk a piros műanyag székekben, amelyek a napfényben csillognak, szinte hívogatóan. Körülnézve felfedezzük Flamingót és a családját, akik szintén a vízparti napozás élvezetét keresik. A gyerekek vidáman játszadoznak, miközben a felesége szemet gyönyörködtetően rózsaszín strandruhában tündököl. Mellettük egy baráti társaság gyűlt össze, akik színes ruháikkal és jókedvükkel még inkább feldobják a hangulatot. A sok ciklámen és párducmintás fürdőruha között jól szituált roma családnak tűnnek, akik láthatóan jól érzik magukat a közös pillanatokban. Az egész jelenet a nyár örömét és a közös élmények varázsát sugallja.

Arról beszélgetünk éppen, hogy most, hogy mindketten újra szinglik vagyunk, elutazhatnánk együtt valahova. Marokkó vagy Nápoly? Azután csendben eszünk, a medencéket nézem. Minden olyan tükörsima. "Eszik, iszik a sátorban, semmire sincs gondja", dúdolgatom félhangosan, azután csak bambulok. Hogy kizökkentsen, Dzsordi hirtelen belefúj a szívószálába, ahogy a gyerekek szokták, táncoltatja a buborékokat. Hangosan nevetünk, Dzsordi összes gyöngyfoga látszik. "Hej, élet, be gyöngy élet", a folytatás majdnem kicsúszik a számon, de végül nem mondom ki. Valami megakaszt. Ahogy felnézek, megpillantom a Flamingó feleséget. Összeakad a tekintetünk. Engem néz. Először elkapom a fejem, de olyan kitartóan néz, hogy muszáj újra odafordítanom. És akkor meglátok valamit. Látom, ahogy fehéren tükröződöm a mélyfekete szemeiben. Ropogós hidegség vagyok, hegycsúcs, roppant tömeg. Szédítő kilátással. A nap is visszaverődik rólam. Megborzongok a délutáni forróságban. Hosszasan pásztáz, meglepettség nélkül, aztán egyszer csak elfordul. Utána már nem néz rám. Az evést közben abbahagytam, pedig van még két palacsinta. Mi az, nem eszed meg, kérdi Dzsordi, aki csak most néz fel. Már nem tudok enni, sok volt, motyogom, és odaadom.

A Flamingó család szedelődzködik, befejezték az evést. A feleség nem néz többször rám. Összenyalábolják a táskákat, törölközőket, gyerekeket, babakocsit, és lassan elindulnak a strand egy távoli pontja felé. Hosszasan nézek utánuk. Felhajtom még a maradék almafröccsöt, kifáradtak benne a buborékok. A szék is kényelmetlenné vált.

Zsibbadtan heverek a törölközőn. Dzsordi hamar elaludt. Becsukom a szemem én is, a nap már csak kellemesen melegít. Zsong a szombat délután a strandon, a beszéd, nevetés, fröcskölés ezer buborékja száll az ég felé. Mindezt egyre tompábban érzékelem, kivattázott, puha félálomban vagyok. Csak azt a nehézséget, ami az előbb iszapos fészket rakott a mellkasomon, és most egyik lábáról a másikra áll, azt a rózsaszín Flamingót szeretném elhessegetni valahogy.