Nyolcvanhárom éves korában távozott az élők sorából Robert Wilson, a világszerte elismert amerikai rendező, képzőművész és performer, aki a világ színházi életének egyik legmeghatározóbb alakja volt. Munkássága forradalmasította a színpad művészetét, és ö

Hetvenhárom esztendős vagyok, és Texas földjéről érkeztem - mesélte Robert Wilson rendező tíz évvel ezelőtt, 2015-ben a Vígszínház színpadán, ahol egy hosszabb előadással varázsolta el a közönséget. Mint egy igazán tehetséges színész, elképesztően jól tudta megteremteni a pillanat varázsát. Emlékszem, amikor belépett a Szent István körúti teátrum színpadára, hosszan, szinte meditatív csendben várakozott. Csak akkor indult el az elbűvölően laza és személyes monológja, amikor a nézőtéren teljesen megszületett a koncentrált csend.

Sok mindenről mesélt, gyerekkoráról, a nagymamájáról, arról, miért költözött New York-ba, ahol aztán színházi műhelyt alapított. Beszélt a fontos találkozásairól, arról, hogy először mindig a színpadi fényt álmodja meg, aztán jöhet az előadás többi elme. Azt is elmondta, hogy a fény mellett meghatározó számára a mozgás és a zene. A produkcióiban azonban valóban elsődleges maradt a költészetté váló vizualitás. Volt olyan előadása, amely több napig tartott.

Maga is aktívan részt vett a művészetek világában, festett és rajzolt, sőt, többször is bemutatta saját alkotásait. Wilson igazi világszintű tehetség és globális állampolgár volt. Műveivel bejárta a Föld különböző tájait, operákat rendezett a legnevesebb operaházakban, és munkásságával hozzájárult a japán, kínai, brazil és iráni kultúrához is. Itthon sem tétlenkedett: 2014-ben a Vígszínházban mutatta be az 1914 című produkciót, majd 2021-ben a MITEM fesztivál keretein belül a budapesti közönség az Oidipuszt is megtekinthette.

Azt hangoztatta, hogy a színpad nem a prédikációk vagy politikai nyilatkozatok helyszíne. Ugyanakkor a színfalakon kívül rendkívül érzékeny volt a közéleti események iránt. Reagált a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen zajló eseményekre is, és bátran kiállt az egyetemfoglalók mellett. Ráadásul a mitemes honoráriumának felét a Freeszefének ajánlotta fel. Ezzel kapcsolatban a fiatalokhoz intézett szavaiban azt hangsúlyozta: "Ha a sárkány ott tornyosul előtted, nem habozhatsz, elő kell rántanod a kardodat."

Sokak számára jelentett forrást a kreativitás szempontjából Pilinszky János „Beszélgetések Sheryl Sutonnal” című műve, amelyet az 1971-es párizsi élmények ihlettek. Ekkor látta a Robert Wilson rendezésében bemutatott „A süket pillantása” című előadást, amelyben az amerikai fekete színésznő, Sheryl Sutton ragyogott. Pilinszky nemcsak a színpadi előadást élvezte, hanem barátságot is kötött a színésznővel, ami még inkább gazdagította művészi látásmódját.

Wilson távozása mélyebb érzelmi hullámokat kelt bennem, emlékeztetve arra az érzésre, amit az Oidipusz című előadása kiváltott: „bárhogy is próbálunk elmenekülni a végzetünk elől, legyen az sors vagy sorsszerűség, azt sosem kerülhetjük el.” Wilson hatalmas örökséget hagyott hátra – a színház világában rengeteg gondolatot, bölcsességet, valamint szellemi és vizuális értéket. Fontos, hogy e kincsekhez méltóan viszonyuljunk, és továbbra is ápoljuk őket.