Reagan és Trump egyaránt politikai előnyhöz jutott az ellenük irányuló támadások révén, amelyekből képesek voltak saját narratívájukat építeni.
A Trump ellen tavaly végrehajtott merénylet rávilágított az erőszak és a politika összefonódására az Egyesült Államokban. Adam I. P. Smith, az Oxfordi Egyetem professzora a BBC History számára készült interjúban a politikai vezetők elleni támadások múltjáról és hatásairól osztotta meg gondolatait. Az interjú a történelmi magazin májusi számában jelent meg, amelyből most egy rövidített kivonatot mutatunk be.
Van-e a politikai merényletek történetének sajátosan amerikai jellemzője?
Természetesen, íme egy egyedi változat: Igen, létezik. Azonban érdemes óvatosan bánni a "kivételes" kifejezéssel, amikor Donald Trump 2024. július 13-án Pennsylvaniában tartott nagygyűlésén tapasztalt eseményeket említjük. Mégis, van egy amerikai tradíció, amelybe ez a különleges, lőfegyverrel végrehajtott merényletfajta könnyedén beilleszthető. Ez a típusú támadás gyakran politikai vezetők, különösen elnökök és elnökjelöltek ellen irányul.
Történészként talán nem túlzás azt állítani, hogy a modern nemzet megalapításához vezető fegyveres konfliktusok valószínűleg megalapozták a későbbi politikai merényletek környezetét az Egyesült Államokban. Az akkori események nem csupán a nemzet születését formálták, hanem olyan feszültségeket is gerjesztettek, amelyek a jövő politikai indulatainak színhelyévé válhattak.
Nem kétséges, hogy a jelenlegi politikai polarizáció és az erőszakos megoldásokra való hajlam az Egyesült Államok történetének visszatérő jelensége. E mögött számos tényező húzódik meg, de talán a leglényegesebb az a mélyreható, alapvető értékeket érintő vita, amely az amerikai identitás körül zajlik. Ez a feszültség csak fokozza a politikai életben részt vevők félelmeit: sokan úgy érzik, hogy a tét rendkívül magas, és ha az ellenfél győz, azzal nemcsak a szabadságuk, hanem a köztársaságuk és társadalmi helyzetük is veszélybe kerül. Egy másik fontos aspektus, hogy az Egyesült Államok elnöke olyan felhatalmazásokkal bír, amelyek nem csupán a demokratikus hagyományok keretein belül, hanem bizonyos értelemben monarchikus jelleggel is bírnak. George Washington idejében a hatalomgyakorlás mértéke olyan mértékben meghaladta a brit korona befolyását, hogy az elnöki pozíció egyfajta modern monarchiát képviselt, amely óriási nyomást gyakorol arra, aki az ország arcaként lép fel. Az elnök tehát nem csupán politikai vezető, hanem egy szimbolikus figura is, akinek szerepe a nemzet identitásában és jövőjében kulcsszerepet játszik.
Az első célkeresztbe kerülő amerikai elnök Andrew Jackson volt 1835-ben - ez korántsem olyan ismert, mint a későbbi merényletkísérletek. Miért?
A fő ok, amiért a merénylet kudarccal végződött, az volt, hogy a merénylő fegyvere cserben hagyta. Ha Jacksont tényleg lelőtték volna a Capitolium lépcsőjén, ma már biztosan mindannyian tudnánk róla. Jackson testében már ott lapult egy golyó, amely egy korábbi párbajból származott (több párbajt is vívott, és több mint három évtizeddel ezelőtt megölt egy embert), tehát nem volt idegen tőle, hogy fegyverrel oldja meg a nézeteltéréseit. Életútja ellentmondásos és megosztó volt - olyan elnök, akinek hívei, köztük Trump támogatói is, szívesen párhuzamot vonnak a saját vezetőjük és ő közöttük.
Jackson karaktere bizonyos értelemben a kívülállóságot testesítette meg, hiszen ő volt az a jelölt, aki a "Washington mocsarát lecsapolni" kívánta. Először 1824-ben próbálkozott az elnöki cím megszerzésével, de egy olyan háttéralku miatt, amelyet ő "korruptnak" titulált, vereséget szenvedett el, és azt állította, hogy ellopták tőle a győzelmet. Két évvel később, 1828-ban újra ringbe szállt, és meggyőző eredménnyel győzte le John Quincy Adamst, a régi politikai elit utolsó képviselőjét. Noha Jackson az időközben meggazdagodott tennesseei rabszolgatartóvá vált, a keményen dolgozó, szerény kezdetekhez visszanyúló figura képe továbbra is élénken élt benne. Hasonlóan Trumphoz – de inkább Trump alelnökéhez, J. D. Vance-hez – ő is skót-ír protestáns gyökerekkel bírt, ami a politikai színtéren nem ritka jelenség. Az a hagyomány, amelyet Jackson, Trump és Vance megpróbáltak megjeleníteni, a durva individualizmus eszméjét hirdeti: a telepesmítosz, amelyben az ember egyedül a saját eszére, bátorságára és kitartására támaszkodhat, és végső soron minden csak róla és családjáról szól.
