Az Oroszország területén rekedt magyar hadifoglyok kiszabadításának folyamata az I. világháború után rendkívül bonyolult és hosszadalmas volt, ami öt évig tartott. Ennek több oka is volt, amelyek a politikai, katonai és társadalmi tényezők összefonódásábó
A konfliktusokkal terhelt jelenlegi orosz-ukrán hadifogolycseréhez viszonyítva, száz évvel ezelőtt a magyar és a szovjet hatóságok közötti első csereügylet sokkal inkább bizalmatlansággal és huzakodással volt átitatva. Ekkor a magyar kommunisták a foglyokat túszként használták fel, hogy elősegítsék elvtársaik kiszabadítását.
"November közepéig minden magyar hadifogoly, aki vágyik a hazatérésre, biztosan megérkezik" - hangoztatta Jungerth Mihály 1920. júniusának közepén a Gólyavárban tartott "lenyűgöző előadásában". Ebben a magyar kormány nevében megbízott miniszteri osztálytanácsos berlini és koppenhágai "hosszadalmas tárgyalásairól" számolt be. Ezek a megbeszélések végül "sikeresen zárultak", amelynek eredményeként megállapodás született az orosz kormánnyal - írja a Pesti Hírlap korabeli tudósítása.
Jungerth akkoriban még nem sejtette, hogy amit ő a tárgyalások nyomán "a probléma végleges megoldásának" tekintett, csupán a kezdete volt egy több mint öt éven át tartó diplomáciai harcnak. A helyzetet tovább bonyolította, hogy abban az időszakban senki sem tudta pontosan meghatározni, hány magyar katona rekedt az első világháború után szibériai és turkesztáni táborok fogságában. A különböző magyar hivatalos becslések szerint számuk 120 és 180 ezer között mozgott.
Kolontári Attila a Magyar-szovjet diplomáciai és politikai kapcsolatok 1920-1941 című, másfél évtizeddel ezelőtti munkájában rámutatott, hogy a hadifoglyok helyzete számos kihívással volt terhes. Az Oroszországot sújtó polgárháború, az infrastruktúra romlott állapota, a hatalmas távolságok, valamint a helyi hatalmi struktúrák átláthatatlansága mind hozzájárultak a problémák fokozódásához. Ezen nehézségeket tovább súlyosbította Budapest és Moszkva között feszülő, látszólag áthidalhatatlan ideológiai feszültség is.
Mindezek ellenére úgy tűnt, Jungerthnek és akkori tárgyalópartnerének, a későbbi szovjet külügyminiszternek, Makszim Litvinovnak sikerült viszonylag hamar zöld ágra vergődnie, és pontos tervezetet készítenie arról, hogyan szállítják majd az oroszok a foglyokat a Balti-tenger vidékéig, onnan pedig a németek hatóságok - a svéd állam és a Nemzetközi Vöröskereszt támogatásával - tovább, egészen hazáig.
Ugyanakkor sem Jungerth, sem Litvinov nem tudta, hogy a júniusban Moszkvába érkezett Rákosi Mátyás felvetette Leninnek: a Tanácsköztársaság után "bebörtönzött népbiztosok megmentésére nyilvánítsák túszoknak az Oroszországban levő magyar hadifoglyokat", elsősorban a tiszteket.
