Edvard Beneš a Nyugat szellemi és politikai környezetében formálódott.

Ifjúságunk során arra nevelkedtünk, hogy hűségesek legyünk a francia szabadság eszméjéhez és az angol jogérzékhez, de mára kiábrándultunk a világ valóságából. Ebben a háborúban csupán egy népet ismerek, amely a véres harcok közepette is hű maradt minden megállapodásához; csak egy kultúrnemzettel találkoztam, és az a miénk. Békés időkben megadtuk magunknak azt a luxust, hogy bízzunk a nemzetközi kultúrában, de mindez csak arra szolgált, hogy elkerüljük a valóságot: a nyugati kultúra helyett a keleti barbárság valósága köszöntött ránk. Magyarország számára csak egy valódi szövetséges létezik, és ez nem más, mint a magyar testvér, feltéve, hogy képes megőrizni egységét.

A fenti idézet nem a második világháború végén hangzott el, hanem a Trianon utáni keserves 1920-as években, amikor Herczeg Ferenc kifejezte fájdalmát. Bár e lapszám középpontjában a Beneš-dekrétumok és a felvidéki magyarok sorsa áll, Herczeg szavai még mindig aktuálisak. Az évek múlásával sem veszítettek erejükből, sőt, folyamatosan szembesülünk a kiábrándító valósággal: a nyugati világ, amely az európai értékek védelmezőjeként tetszeleg, valójában ugyanazt a romboló tevékenységet folytatja, csupán új taktikákkal. Érdemes elgondolkodni ezen tanulságokon, hiszen a sok keserves tapasztalat, amit átéltünk, folyamatosan azt üzeni, hogy a Nyugat, függetlenül a politikai irányvonalaktól, továbbra is törekszik Magyarország gyengítésére és szuverenitásának aláásására. Megdöbbentő, hogy például Magyarországot úgy kívánja kihasználni a közös európai védelem érdekében, hogy közben gazdaságunkat próbálja tönkretenni – nem teljesen, csupán annyira, hogy a Kárpát-medence továbbra is felvevőpiacként szolgáljon számukra. Mert szükségük van ránk, de más módon nem kívánnak minket elfogadni.

Nemrégiben Günter Verheugen, az Európai Unió egykori biztosa, egy figyelemre méltó megjegyzést tett, amely rávilágít a Magyarországot érő kritikák mögötti igazságtalanságra. Kijelentette: "Igazságtalan, hogy Orbán Viktor áll a kritikák középpontjában. Ez az ember megpróbálja azt tenni, amit elvárunk tőle, csak hogy nekünk ne kelljen megtenni." E szavakban nemcsak a politikai helyzet iróniája rejlik, hanem egy olyan német politikai gondolkodásmód is, amely elismeri, hogy Magyarország sokszor ütközőzónaként funkcionál a nyugati érdekek védelmében a délről és keletről érkező fenyegetésekkel szemben. Ez a jelenség nem újkeletű; a történelem során sokszor tanúi lehettünk annak, hogy a nyugati hatalmak érdekei szerint manipulálták a közép-európai országokat. Gondoljunk csak a török megszállás idejére, vagy a második világháború utáni eseményekre, amikor régiónkat a sztálini Szovjetuniónak adták át egy egyszerű mozdulattal. 1956-ban is csak annyit kaptunk a "nagylelkű segítségükből", hogy üres szavakat hallhattunk. Ezek a tapasztalatok azt mutatják, hogy a történelmi felelősségvállalás helyett sokkal inkább a szavakra helyezik a hangsúlyt, amikor a valódi cselekvésre lenne szükség. A nyugati politikai elit jól tudja, hogyan lehet manipulálni a helyzeteket, de a valódi megoldások keresése helyett gyakran csupán a szavak szintjén maradnak.

A nagy játszmában, amelyben a történelem színpadán Edvard Beneš szerepe nem más, mint egy kiszolgáló figura, hasonlóan a mai Ursula von der Leyenhez, Manfred Weberhez és más brüsszeli politikai szereplőkhöz. Beneš magyarellenessége azonban hatékony eszközként szolgált, lehetővé téve, hogy Magyarországot – miután az első világháború után nem sikerült teljesen ellehetetleníteni – továbbra is elnyomják és rövid pórázon tartsák.

Ennek egyik kulcsfontosságú eszköze a csehszlovák nemzetállami ígéretek vonzó, de hamis csillogása volt – az egyedülálló csehszlovák demokrácia –, amelynek révén sikerült ismét feszültséget kelteni a térségben. Beneš doktor pedig lelkesen vállalta a nehéz feladatot, hogy végrehajtsa a kényes politikai manővereket. Ez már nyolc évtizeddel ezelőtt történt.

Fontos hangsúlyozni, hogy a hírhedt dekrétumok nem a szovjet hatalom döntései voltak, hanem a moszkvai nyomásra kellett véget vetniük a kegyetlenségeknek Csehszlovákiában. A Kreml nem a szeretet jegyében lépett fel; csupán a belső feszültségek és a békétlenségek elkerülésére törekedtek a "béketáboron belül". Soha ne feledjük, hogy a Nyugatot egy cseppet sem zavarta a felvidéki magyarok sorsa, akik ezrek számban váltak áldozatokká: kényszermunkára hurcolták őket, míg családjaik a budapesti pályaudvarok peremén éltek vagonokban hosszú éveken át. A felvidéki asszonyok megaláztatása, akik csupán az anyanyelvükön mertek megszólalni, szintén nem keltett figyelmet. Ráadásul, bár ritkán említik, a koncentrációs tábor intézménye sem csupán német találmány; az úttörő szerep itt is az angolszászoké, akik a "jogok" védelmét hangoztatták.

Beneš már 1916-ban azt hirdette, hogy a Habsburg-birodalmat meg kell semmisíteni, hogy helyreállíthassák a csehszlovák nemzetet. Fontos megjegyezni, hogy valójában csehszlovák nemzet soha nem létezett, így a "visszaállítás" koncepciója is csupán illúzió volt. E hazugság érdekében Beneš doktor nem habozott a legdurvább rágalmak bevetésétől sem. Például így fogalmazott: "Az egész világ megdöbbent a tősgyökeres mongol politikai viszonyok láttán, és rájött, hogy a háborút nem csupán az egykori Osztrák-Magyar Monarchia végzetes politikája indította el, hanem sokkal inkább Budapesten, mint Bécsben készítették elő." (Részlet Beneš 1920. február 23-án, a cseh nemzetgyűlésben elmondott beszédéből.)

Beneš nyíltan kifejezte, hogy szándékosan manipulálja a valóságot, hiszen a párizsi béketárgyalások során saját szájából hangzott el: "Nem az igazságot keresem, hanem politikai célokat szolgálok. Ezért néha tudatosan jogsértésekhez folyamodom, az állam és a saját érdekeim védelmében." (Érdekes párhuzamot vonhatunk: gyakran kérdezzük, hogy az Európai Unió vezetői valóban ennyire naivak vagy inkább céltudatosan cselekszenek? A választ Edvard Beneš már egy évszázaddal ezelőtt megfogalmazta.)

Ez a vonal a hírhedt dekrétumok irányába mutatott, amelyek a német és magyar kisebbségekkel szembeni diszkrét bánásmódot tükrözték. Ez a megközelítés éles ellentétben állt az emberi jogokkal, és ellentmondott a nemzetközi jog alapelveinek, beleértve a diszkrimináció és a kényszermunka tilalmát, valamint a tulajdon védelmét. Ennek ellenére a „jogállamiságot” hirdető Nyugatot ez a helyzet láthatóan egy cseppet sem zavarta.

Ha párhuzamot vonunk napjaink politikai szereplőivel, érdemes megemlíteni, hogy Edvard Beneš a (nem létező csehszlovák, de annál inkább meghatározó) cseh nemzet érdekében cselekedett. Ezzel szemben a mai, az Európai Unióban tevékenykedő képviselők gyakran a nemzetközi pénzügyi érdekek, valamint a (nyilvánvalóan nem létező) háttérhatalom szolgálatába állnak, elárulva ezzel saját népüket és hazájukat. Hamis érvekkel, amelyek a "diktatúra" és "despotikus kormányzás" kifejezésekkel operálnak, próbálják igazolni tetteiket. E tekintetben az Európai Néppárt és a szocialista pártok soraiban ülő "magyar" képviselők nem csupán az árulás részesei, hanem Benešnél is mélyebbre süllyedtek a nemzeti érdekek elárulásában.